Az 1945 utáni magyar irodalom eszmei változatossága és formai sokszínűsége

A címbeli „határ” szó nemcsak országhatárt jelent, hanem a hallgatás és a megszólalás közti határterületet is kijelöli. A regényben gyakori a néma kommunikáció, a deformált beszéd, a kifacsart szó. A szereplők egy lassan holt nyelvvé váló hermetikus csoportnyelv utolsó ismerői, elnémulnak, mert „a végső lényeg a hallgatás táján van”. Hang nélkül, szótlanul is értik egymást. „Ilyen értelemben a nyelv mint téma is megjelenik a regényben… A nyelv tematikus szerepe a legközvetlenebb emberi válság-kérdéshez kapcsolódik: Medve hite illetve hitetlensége az emberi kommunikációban lét-probléma, és mint ilyen, nyelvi” (Balassa Péter).

A történetet évtizedekre eltávolítja a keret, Szeredy és Both Benedek beszélgetése az uszodában, 1957-ben és egy évvel később, valamint egy 1944-es epizód. Medve Gábor, a hátrahagyott kézirat szerzője 1957-ben már nem él, csak annyit tudunk, hogy nemrég halhatott meg. Halála idejét és körülményeit a mű nem adja meg. Mindannyiuk legfontosabb közös élménye a katonai alreáliskolában, egy megnevezetlenül hagyott kisvárosban, a nyugati határszélen együtt töltött három év (1923-1926).

A Monarchia hagyományait őrző iskola hétköznapi élete klasszikus fejlődésregény témája is lehetne, de ez a közeg nem az értékek hagyományozásának színtere, a felismerések a hivatalos és informális hatalmi központokkal való konfliktusok során születnek. A lázadás és az önkéntes alkalmazkodás (Medve csuklógyakorlata a ködben) bonyolult összjátéka adja a személyiség autonómiájához nélkülözhetetlen tapasztalatok összességét, a főszereplők itt a belső függetlenség végleges állapotába kerülnek, s a későbbiekben is megőrzik magukban a „szabadság enyhe mámorát” és a világ „keserű ismeretét”. Ezért lehet a regény témája a kezdődő kémtörténet vagy a szereplők életútja helyett „az a három év, ami van, és nem telt el”.

Medve kézirata Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből vett latin nyelvű mottóval kezdődik („Nem azé, a kinek arra akaratja vagyon, sem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené”). Az idézet két részlete az első és a harmadik rész címe (a másodiké Sár és hó). E bibliai mondattal Kálvin a kiválasztottságot és a predesztinációt, az eleve elrendeltetést igazolta, mások az isteni kegyelem jelenlétét hangsúlyozták. A regényben ütközik az emberi felelősséget és szabadságot alapvetően másként értelmező két felfogás.

A regény hármas tagolódása az Isteni Színjátékra utal. A megvilágosodással véget ér a pokoljárás. Az epilógus – csendes hajóút a Dunán, csillagos nyári éjszakán – otthontalan hazatalálás, „annak a határnak a fölismeréséből és a megértésből fakad, hogy a valódi, végső elfogadás az, hogy »mindez így megy tovább«, és nem az, hogy »ez így nem mehet tovább«” (Balassa Péter).

A határszéli kisváros múltja Kőszegével azonosítható. Végvár volt, ahol hat évvel a mohácsi vész után megállították a törököket. A város múltja (fontos utalások vonatkoznak erre, Medve is egy régi ház feliratából másolta a Pál apostoltól vett mottót) sajátos, Balassiig visszavezethető szolgálatetikára kötelezi a szereplőket. Eletükbe „valami régi… végvári szolgálat-tudatot és rendet visz bele”. A regény felidézi az érdem szerinti nemesség „hiánytalanul eltűnt tökéletességét” (Balassa Péter). Medve példája – visszamegy a szökésből, nem megy haza anyjával – azt mutatja, hogy szabadon is lehet szolgálni. Megalkuvás nélküli magatartása azt sejteti, hogy korai halálát is ez a következetesség okozhatta.

Az ostrom fontos helyet foglal el a közös emlékezetben. Ez az esemény indítja

el a szereplak küldetéstudatát felépítő történelmi hitvallást: „Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték: a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját”.

A harmadik év vége felé az iskola a mohácsi csata négyszázadik évfordulója ünneplésére készül. A győztesek eltűntek, a vesztett csaták emlékét csak a túlélők őrzik. A vereségetikát a mű, nem sokkal a befejezés előtt, minden pátosz nélkül a magyar történelem legfontosabb tapasztalataként foglalja össze: „megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak”.