Eszmerendszerek a XIX. században

A XIX. század eszmerendszerei részben a francia forradalom, részben pedig az ipari forradalom során, illetve az ekkor zajló eseményekre reakcióként jöttek létre.

A liberalizmus, a nacionalizmus, a konzervativizmus, valamint a szocializmus önmagukban és együttesen is meghatározták a modern kor történelmét és a politikai gondolkodást.

Liberalizmus

A liberalizmus a nagy francia forradalom eszmeiségén alapuló irányzat, amely a nevét a liber, azaz a szabad francia szóból kapta.

A liberalizmus fogalma – amely szabadelvűséget jelent – az 1820-as években, a spanyol felkelés idején keletkezett, bár legfőbb tanításai a felvilágosodásra vezethetők vissza.

Legfontosabb politikai cél az egyéni szabadság, amely mindaddig megilleti az egyént, amíg annak gyakorlása során azzal mások jogát, valamint szabadságát meg nem sérti. A liberalizmus alapegysége az egyén, azaz az individuum.

Alapvető értékek:

• alkotmányosság;
• korlátlan uralkodói hatalom elvetése;
• képviseleti demokrácia (parlamentarizmus vagy népképviselet);
• polgári szabadságjogok (szólás-, sajtó-, gyülekezési-, vallás-, sajtószabadság);
• törvény előtti egyenlőség;
• állami beavatkozástól mentes gazdaság (szabad verseny);
• közteherviselés.

Alapvető cél az egyén minél nagyobb befolyása a közre, viszont emellett a köz részéről minél kisebb beavatkozás az egyén életébe.

A liberalizmus államfelfogása megköveteli a hatalmi ágak elválasztását úgy, hogy azok ellenőrizzék egymást kölcsönös módon.

Társadalomfelfogása középpontjában álló egyenlőség eszméje miatt fontos a közteherviselés intézménye,  a tolerancia, valamint az állam és az egyház egyértelmű elválasztása.

Gazdaságfelfogása egyik központi eleme a szabad piac, az államnak pedig „éjjeliőr szerepet” szabad betöltenie, ami azt jelenti, hogy három területre korlátozódik az állam funkciója: az ország védelme,  a társadalom tagjainak egymással szembeni védelme, valamint a nem profitorientált társadalmi intézmények – kórházak, iskolák – fenntartása.

A liberalizmus eszméje semmiféle vallási, származási, nemzetiségi, hovatartozásbeli megkülönböztetést nem ismert el.

A XIX. század második felére Európa nagy részén a forradalmi hullám következtében megtörtént a polgári átalakulás, a szabadságjogok kiterjesztése, így a liberalizmus elsődleges célkitűzései megvalósultak, azonban a létrejövő polgári államokban az új, szociális jellegű feladatok miatt a központi hatalom szerepe megnőtt. A szociális háló kiterjesztésének, az állami gondoskodásnak a pozitívumát azonban a liberálisok sem tagadhatták, így új cél került megfogalmazásra a részükről: olyan jóléti állam létrehozását tűzték ki, ahol a szabadságjogokat minél inkább tiszteletben tartják.

A liberalizmus eszmerendszerének jeles képviselője volt John Stuart Mill.

Nacionalizmus

A nacionalizmus kiindulópontja a nemzet, amelyet a közös történelem, a közös nyelv és a közös kultúra köt össze. A nacionalizmus a liberalizmussal szoros kölcsönhatásban volt a XIX. században, mind a két eszmerendszer a feudális társadalom felszámolására irányult.

Európában a nacionalizmus a napóleoni háborúk alatt bontakozott ki.  A rendi nemzetfelfogás – amely évszázadokon át csak a kiváltságosokat tartotta a nemzet részének – mindenhol háttérbe szorult. A kibontakozó mozgalmak középpontjában a széles körű nemzeti megújulás állt.

Az eszmerendszer neve a latin natio, azaz nemzet szóból ered.

A nacionalizmus nem a társadalmi osztály vagy réteg, hanem a nemzet kategóriát, mint alapegységet helyezi a középpontba, mindent a nemzet érdekeinek rendel alá. A nemzeti öntudaton, összetartozáson alapszik, összekötő kapocsnak az azonos nemzethez való tartozást tekinti, nem pedig a közös uralkodót.

A nemzeti nyelv, kultúra, szokások, néphagyományok ápolását hangsúlyozza, valamint az eszmerendszer nézete alapján a nemzet felemelésébe beletartozik a közös történelmi múlt feltárása és újraértelmezése is. Az összetartozás kifejezésére nemzeti szimbólumok alakultak ki, ilyen volt többek között a zászló, a himnusz és a címer.

Alaptételei:

• a világot nemzetek alkotják;
• minden politikai hatalom forrása a nemzet;
• a nemzet iránti lojalitás minden más lojalitás felett áll;
• a szabadság csak a nemzettel való azonosuláson és a nemzet szabadságán keresztül valósítható meg;
• a nemzetek csak saját szuverén államukban lehetnek szabadok.

A francia nacionalizmus nemzetállamban gondolkodott, a német jellemzően kultúrnemzetben. A magyar nacionalizmus inkább a francia mintát alkalmazta.

A nacionalizmus lehetőséget teremtett a nagy, többnemzetiségű európai birodalmak (pl.: Oszmán Török Birodalom, Habsburg Birodalom) keretein belül élő, magukat kultúrnemzeteknek valló népek számára az elszakadásra, így jelentősen hozzájárult a korszak polgári nemzetállamainak (pl.: Olaszország, Németország, Szerbia) létrejöttéhez, amely kialakította a nemzet fogalmát. Olaszországban az egységes olasz nemzetállam megteremtéséért Mazzini szervezetet alakított, valamint titkos fegyveres csoportok jöttek létre, melynek egyik vezetője Giuseppe Garibaldi lett. Németországban főként az értelmiségiek, az egyetemi tanárok és diákok alapítottak mozgalmat, és az ország egyesítését alkotmányos eszközökkel akarták elérni.

A XIX. század végére a nacionalizmusnak kezdtek kialakulni agresszívebb tézisei, amelyeknek középpontjában már nem a nemzetállamiság állt, hanem egy nép kivételességének, felsőbbrendűségének kinyilatkoztatása, amely által a cél a terjeszkedés és más népek, országok leigázásának, megszállásának legitimációja volt. A század végén ilyen volt például a sovinizmus, ahol a nemzet csak más nemzet elnyomása révén emelkedhet fel. Az első világháború végére radikálisabb mozgalmak kezdtek kialakulni hasonló alapon, ilyen volt Olaszországban a fasizmus, vagy Németországban a nemzetiszocializmus.

Konzervativizmus

A konzervativizmus a liberalizmusra adott válaszként jött létre, és reflektált a francia forradalom eszméire. A francia forradalom egyes jelenségeivel – mint a terror, a régi értékek tagadása, a vallásellenesség – szembeni ellenhatásként, a gyors változások tagadásaként jelent meg az eszmerendszer a XIX. század első felében.

A lassú, szerves fejlődés, a fennálló erkölcs, szokás, életforma megőrzése, a hagyományok, a múlt, a tekintély tiszteletben tartása jellemzi.

A konzervativizmus egyik képviselője Edmund Burke, aki a fokozatos fejlődés fontosságát hangsúlyozta, az erőszakot, a felfordulást jelentő forradalmakat, valamint az ókonzervatívok, azaz a fejlődést elutasítók elveit is elvetette. Véleménye szerint a múlt értékeinek beépítésével is lehet reformokat végrehajtani, a túl nagy változások erőszakhoz és szükségszerűen terrorhoz vezetnek. A nacionalizmus egyik legfontosabb alapvetésének Burke Töprengések a francia forradalomról című műve tekinthető.

Az eszmerendszer elnevezése a latin conservare, azaz megőrizni, megtartani kifejezésből ered.

Az ideológia legfontosabb célkitűzései a rend, rendezettség biztosítása és az értékek megőrzése. A liberalizmus egyénközpontúságát elveti, és a kis közösségeket, elsősorban a családot helyezi a középpontba. A társadalomban  megjelenő hierarchikus különbségeket elfogadja, amit csak fokozatosan tart enyhíthetőnek, a jogi egyenlőséget viszont fenntartja.

Tagadja az ész mindenhatóságát, a társadalmi szerződés tanát, az elidegeníthetetlen emberi jogok létezését, a fejlődésbe vetett hitet és a radikalizmust.

A többi irányzathoz képest flexibilisebb, jellemzője a kompromisszumkeresés.

1815-ben a Szent Szövetség aláírói, I. Ferenc osztrák császár, I. Sándor orosz cár és III. Frigyes Vilmos porosz király a konzervativizmusra úgy tekintettek, mint a régi feudális rendszer fenntartásának ideológiai alapjára, így a XIX. század első felében kibontakozó forradalmakat gyakran közös erővel igyekeztek letörni. A század második felére a konzervativizmus megerősödött, alapelvein nem változtatott, viszont új tartalommal, az állami szociálpolitika gondolatával bővült, amely által a társadalmi feszültségek tompítására törekedett.