Retorika – szónoklattan

1. A retorika – alkalmazási területei

A hagyományos értelemben vett retorika a szónoklattan megfelelője, a meggyőzés, rábeszélés mestersége vagy művészete, az elsősorban politikai és jogi közszereplés díszes külsőségek között megnyilvánuló nyelvi formája. A nyilvános beszéd tudománya.

Célja a meggyőzés, a rábeszélés, a hallgatóság (jóindulatának) megnyerése, a bírák (akaratának) befolyásolása, a hatalom megszerzése és megtartása.

Arisztotelész három alkalmazási területet különböztetett meg: politikai beszéd, bíróság előtti beszéd és alkalmi beszéd.

Arisztotelész a retorikára vonatkozóan a mesterség és művészet megjelölés mellett a képesség-mivoltot is hangsúlyozza; a retorikát objektív tudománynak tekinti, amely a logikával együtt egységes rendszert alkot. A retorika feladatára Arisztotelész úgy tekint, mint amelynek minden helyzetben meg kell megtalálni “a meggyőzés rendelkezésre álló  eszközeit”. A meggyőzés alapformájának leírásakor Arisztotelész a “szónok” és a “hallgató” kifejezéseket használja.

 

2. A retorika történeti áttekintése

2.1. Ókori retorika

Első művelője a sziciliai EMPEDOKLES volt. Innen került át Athénba. A retorika, mint ékesszólástan a görög demokrácia szülötte. Tanítói a szofisták. A legfontosabb szofista tanító GORGIAS, akinél a tartalom alárendelődik a formának, a gondolat a kifejezésnek. Felhívja a figyelmet a találékonyságra. DEMOSTHENES esetében a stílust mindig a gondolat határozta meg. PLATON szerint a retorika célja a közjó szolgálata. ARISZTOTELES  célja mindig a meggyőzés, melyhez érveket kell felhasználni. A római retorika mesterei olyan szabályokat, törvényszerűségeket fogalmaztak meg, amelyeket felhasználva a beszélő a hallgatóság akaratát, támogatását megnyerheti, és az általa kívánatosnak tartott cselekvésre késztetheti. CATO stílusára a magvas egyszerűség volt jellemző. CICERO a görög szabályokhoz alkalmazkodik: arányosan tagolt, kiegyensúlyozott, ritmikusan végződő körmondataival. TACITUS homályos stílusáról vált nevezetessé. SENECA a nyugtalan, kiélezett, patetikus irányvonalat képviselte. Bevezette a rövidmondatos előadást. QUINTILIANUS szerint a jó szónok jó ember, a retorika pedig az a tudomány, ami megtanít jól beszélni.

 

2.2 Retorika a középkorban és az újkorban

A középkori retorika csaknem kizárólag egyházi retorika volt. A papok és szónokló szerzetesek jól ismerték az antik retorikusok műveit, s tudásukat az egyház szolgálatába állították. Az egyetemeken a hét szabad művészet egyike éppen a retorika volt, jelezve, hogy nem veszett el, csak más szerepet töltött be.

A középkori retorika történetének három virágkora van: a 4-5. század, a 12-14. század és a reformáció időszaka. Nagy változást hozott a reformáció, a 16. század a hitviták kora volt.

Az első modern demokráciák létrejöttével a retorika ismét fontos szerepet tölt be a mindennapi életben.

 

2.3 XX.század

J. A. RICHARDS (1893-1979): a jelentéssel foglalkozott. Elméletének alapeleme a szövegösszefüggés, mely szerint a bennünket ért hatásokra való reagálásunkat determinálják (azaz meghatározzák)  múltbeli tapasztalataink. A háromszög elmélet megalkotója.

R. JAKOBSON (1896-1982): a poétikai funkciót vizsgálja, leírja a nyelvi kommunikáció összetevőit:

feladó – kódolt üzenet – kapcsolat a címzettel – címzett – dekódolás.

A. K. BURKE újítása az okok kutatása.

J. L. AUSTIN a beszéd-tett, beszéd-aktus elmélet megalkotója. Három beszédaktust különböztet meg: lokúcióst: valaminek a kimondása; illokúcióst: meghatározott céllal történő közlés; perlokúcióst: ha meggyőzünk valakit. Szerinte a jelentést meghatározza a szövegkörnyezet.

ST. TOULMIN az érvelést tekinti a retorika legfőbb elemének.