1. A nyelvújítás 

A nyelvújítás a nyelvfejlesztés egyik fajtája, amelynek során tudatos és tömeges változtatásokat hajtanak végre egy nyelvben. A nyelvújítás elsősorban nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tevékenysége, célja a szókincs bővítése, az idegen szavak helyettesítése, a stílusújítás és az egységes nyelv megteremtése. A nyelvújítás legfontosabb eszközei az egyszerűsítés és az új szavak létrehozása.

Efféle nyelvújítás Nyugat-Európá­ban már korábban lezajlott, s ezekre a felvilágosodás nyelvművelői mintaként is tekin­tettek (Kazinczy például a német mintát követte).

Magyarországon a tényleges nyelvújító mozgalom mintegy száz esztendeig, Bessenyei György fellépésétől (az 1770-es évektől) egészen a Magyar Nyelvőr megjelenéséig (1872) tartott.

Hazánkban a XVI. század közepéig a latin volt a beszéd és az írás nyelve, a magyar irodalmi nyelv egyházi szövegek fordításában jelenik meg először. II. József kötelezővé tette a német nyelvhasználatot, így már két tényező is akadályozta a magyar nyelv fejlődését.

Nyelvújításunk sajátos vonása, hogy szorosan kapcsolódik a politikához ( összekapcsolódott a nemzeti függetlenség, a társadalmi felemelkedés és a magyar nyelv ügye.), és kezdettől fogva a feudalizmus elleni harc egyik formája volt. Központi kérdés lett a nyelv jogainak helyreállítása, államnyelvvé tétele, egyenjogúságának biztosítása a művelődésben és a közéletben (csak az 1844-i országgyűlés emelte államnyelvvé a magyart).

 

2.1. A nyelvújítás politikai okai

A politikai okoknak és a francia felvilágosodás eszméinek köszönhetően megkezdődött a nyelvújítás mozgalma (1772-1867). A harc a pozsonyi országgyűlésben – rendeletek formájában –  folyt a magyar nyelvért. A mozgalmat  Bessenyei György indította el, az 1772-ben írt Ágis tragédiájával. Magyarság című röpiratából: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem!” A nyelvművelésben a legnagyobb szerep a szépirodalom művelőinek jutott. A kor vezéregyénisége, Kazinczy Ferenc, széphalmi otthonát tette a mozgalom központjává.

A nyelvújítás hatása a szó,- és kifejezéskészlet gyarapításában, megújításában mutatkozott meg. Közel 10.000 új szó született ekkor a következő módokon:

1. szó szerint lefordították az idegen szavakat

2. tájnyelvi szavakat emeltek a köznyelvbe (hullám, betyár, róna)

3. régi szavakat újítottak fel (lomb, hős, dísz)

4. szóképzéssel (huzal, alakít, halászat)

5. elvonással (borús – ború, kapál – kapa)

6. szóösszetétellel (szemüveg, élethű, jármű)

7. szóösszerántással (híg+anyag – higany, levegő+ég – lég)

8. erőltetett szóalakokkal (tanonc, érme)

 

Amikor a nyelvújítási harcról esik szó, két táborról szokás beszélni:

I. a neológusokéról (akik az újítás hívei) és az

II. ortológusokéról (akik fenntartásokkal viseltetnek az újításokkal szemben)

 

A nyelvújítási harc vitái:

Az ypszilonháború (1805-1806) Verseghy Ferenc és Révai Miklós között Az Árkádia-per – bár nem a nyelvről szólt – a nyelvújító csatározások közvetlen előzményének tekinthető. A nyelvújítási harc két leghíresebb műve a Mondolat (1813) és Felelet a Mondolatra (1815).

 

2. A nyelvújítás szakaszai:

1.: Bessenyei fellépésével a magyar irodalom művelése, a nyugati irodalmakkal azonos szintre emelése nemzeti programmá lett. Az írók figyelme szükségszerűen irányult a nyelv kérdéseire.  (Baróti Szabó Dávid, Dugonics András, Bartzafalvi Szabó Dávid)

2.: 1795: Debreceni Grammatika: az első teljes magyar nyelvtan, ortológus beállítottságú. (Verseghy Ferenc, Baróti Szabó Dávid, Vályi András, Kultsár István, Csokonai V.M., Wándza Mihály, Folnesics Lajos) Sok jel mutat arra, hogy a neológia előtérbe fog kerülni.

3.: Kazinczy tudatosan kirobbantotta azt a háborút, amelyben annak kellett eldőlnie, hogy a magyar nyelv fejlesztése a nyelvőrzés vagy a nyelvújítás elvei alapján történjen.

1808: Magyar régiségek és ritkaságok: erősen támadta az ortológusokat (Kazinczy) 1813: Mondolat 1815: Felelet a Mondolatra (Kölcsey, Szemere)

Az egy évtizedig tartó vitát Kazinczynak az Orthologus és Neologus; nálunk és más nemzeteknél c. tanulmánya zárta le: “Jól és szépen az ír, a’ ki tüzes orthologus, és tüzes neologus egyszer’ smind, ‘s egységességben és ellenkezésben van önmagával.” Teleki József: A’ magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és szóllásmódok által c. tanulmánya  határozottan állást foglalt a neológia mellett. Révai Miklós: Elaboratior grammatica hungarica

Kazinczy Ferenc, az első nagyhatású nyelvművelő Kazinczy Ferenc volt a nyelvújítás vezére. Szervező munkájával, kötetekre rúgó levelezésével szellemi központtá tette a Zemplén megyei Bányácskát (amelynek ő maga adta a Széphalom elnevezést).

Kazinczyt poli­tikai múltja (akkoriban szabadult ki a Martinovics-féle összeesküvés miatt a börtön­ből), írói és szervező, irányító munkássága a neológusok vezérévé avatta. Kazinczy munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal bővüljön a magyar nyelv készlete.

A 19. század első évtizedében azután nemcsak a neológia (a stílus-, és az először csak óvatos szóújítás), hanem az érte való harc mellett is elkötelezte magát. Nyelvújító elméleti írásai közül kiemelkedik a két utolsó, 1819-ben írt összegző jellegű tanulmány, az Antikritika és az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél, amelyek már sokban közelítették egymáshoz a két szemben álló tábor véleményét. Kazinczy nemcsak elméleti művein, kritikáin, hatalmas levelezésén és irodalmi alkotásain, fordításain keresztül hatott, hanem mint kiadó, szerkesztő, lektor is.
A nyelvújítás újabb hulláma a Bach-korszakban volt, a német nyelv erős hatásával szemben kellett felvenni a harcot. Az írók a természettudományok és az orvostudomány nyelvének megmagyarítására törekedtek. 1872-ben jelent meg a „Magyar nyelvőr” első száma Szarvas Gábor gondozásában.