Nyelvújítás

Kazinczy Ferenc, az első nagyhatású nyelvművelő Kazinczy Ferenc volt a nyelvújítás vezére. Szervező munkájával, kötetekre rúgó levelezésével szellemi központtá tette a Zemplén megyei Bányácskát (amelynek ő maga adta a Széphalom elnevezést).

Kazinczyt poli­tikai múltja (akkoriban szabadult ki a Martinovics-féle összeesküvés miatt a börtön­ből), írói és szervező, irányító munkássága a neológusok vezérévé avatta. Kazinczy munkásságának kezdetén (a 18. század végén) fordítani kezdett, és ennek során a stílusra és a nyelvre terelődött a figyelme. Fontosnak vélte, hogy idegen nyelvi minták alapján áttett szavakkal és kifejezésekkel, fordulatokkal bővüljön a magyar nyelv készlete.

A 19. század első évtizedében azután nemcsak a neológia (a stílus-, és az először csak óvatos szóújítás), hanem az érte való harc mellett is elkötelezte magát. Nyelvújító elméleti írásai közül kiemelkedik a két utolsó, 1819-ben írt összegző jellegű tanulmány, az Antikritika és az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél, amelyek már sokban közelítették egymáshoz a két szemben álló tábor véleményét. Kazinczy nemcsak elméleti művein, kritikáin, hatalmas levelezésén és irodalmi alkotásain, fordításain keresztül hatott, hanem mint kiadó, szerkesztő, lektor is.
A nyelvújítás újabb hulláma a Bach-korszakban volt, a német nyelv erős hatásával szemben kellett felvenni a harcot. Az írók a természettudományok és az orvostudomány nyelvének megmagyarítására törekedtek. 1872-ben jelent meg a „Magyar nyelvőr” első száma Szarvas Gábor gondozásában.