A ma egész Európában és a világ nagy részén használt hangjelölő írások őse a föníciai ábécé.

A föníciai írás kb i.e. VIII. században jutott el a görögökhöz, ők alkották meg a korábban csak mássalhangzókat jelölő ábécéből a teljes hangírást, tehát a magánhangzókat és mássalhangzókat egyaránt jelölő ábécét. A görög ábécé etruszk közvetítéssel jutott el a latinokhoz, és tőlük igen sok néphez, közöttük hozzánk is.

Kezdetben függőlegesen vagy vízszintesen jobbról balfelé írtak, majd az oda-vissza írás szakaszán át a görög írásgyakorlatban alakult ki véglegesen a balról jobbra irány.

Az írás – különösen a hangjelölő írás – története egyidős a helyesírás történetével. A magyar helyesírás történetének első fejezete a latin ábécé betűinek minél jobb alkalmazása volt a magyar hangrendszerre.

Néhány hangunk írásmódja 900 éve változatlan, pl.: b, m, n, l stb. Más hangok írása századokig ingadozott – ilyenek: s, sz, z, zs, c, cs, k, v; gy, ty, ny, ly; ö, ü – , nem egységes a hangok hosszúságának jelölése sem.

A magánhangzók minőségét és hosszúságát ún. mellékjelekkel (a betű fölé tett ékezettel) jelöljük. A latintól eltérő mássalhangzókat pedig betűkapcsolattal különböztetjük meg, és ugyanezt az elvet követjük a mássalhangzók hosszúságának jeleként is a betűk megkettőzésével. A magyar helyesírási rendszer értéke, hogy minden beszédhangnak külön jele van, de csak egy jele (ez alól kivétel a ly és j, amelyek mai köznyelvünknek ugyanazt a hangját jelölik).