Betűrendszer

A mai betűrendszer története

A ma egész Európában és a világ nagy részén használt hangjelölő írások őse a föníciai ábécé. A föníciai írás kb i.e. VIII. században jutott el a görögökhöz, ők alkották meg a korábban csak mássalhangzókat jelölő ábécéből a teljes hangírást, tehát a magánhangzókat és mássalhangzókat egyaránt jelölő ábécét. A görög ábécé etruszk közvetítéssel jutott el a latinokhoz, és tőlük igen sok néphez, közöttük hozzánk is. Kezdetben függőlegesen vagy vízszintesen jobbról balra haladó irányban írtak, majd az oda-vissza írás szakaszán át a görög írásgyakorlatban alakult ki véglegesen a balról jobbra irány. Az írás – különösen a hangjelölő írás – története egyidős a helyesírás történetével. A magyar helyesírás történetének első fejezete a latin ábécé betűinek minél jobb alkalmazása volt a magyar hangrendszerre.

A magyar betűrendszer bizonyos elemeinek írásmódja 900 éve változatlan, ilyenek például a b, m, n, l stb. betűk. Más hangok írása századokig ingadozott – ilyenek: s, sz, z, zs, c, cs, k, v; gy, ty, ny, ly; ö, ü – , nem egységes a hangok hosszúságának jelölése sem. A magánhangzók minőségét és hosszúságát úgynevezett mellékjelekkel (a betű fölé tett ékezettel) jelöljük. A latintól eltérő mássalhangzókat pedig betűkapcsolattal különböztetjük meg, és ugyanezt az elvet követjük a mássalhangzók hosszúságának jeleként is a betűk megkettőzésével. A magyar helyesírási rendszer értéke, hogy minden beszédhangnak külön jele van, de csak egy jele (ez alól kivétel a ly és j, amelyek mai köznyelvünknek ugyanazt a hangját jelölik).