A vizsgált korszak nyelvünk ún. újmagyar korának első részébe tartozik. (A kor kezdetét az 1772-es évszámmal szokás megjelölni, a felvilágosodás hazai megindulásának jelképes határvonalával megegyezően.) Ezeknek az évtizedeknek a legnagyobb nyelvi változásokat, egyben óriási kultúrtörténeti fordulatot hozó eseménye a nyelvújítás volt, amelyben – mint a nyelvek életében csak igen kivételes alkalommal – a tudatos alakításé, fejlesztésé, teremtésé volt a főszerep; még a korszakban zajló spontán nyelvi történések legtöbbje is tudatosan megméretett a grammatika- és szótáríró nyelvtudósok, nyelvművelők és nyelvművészek munkássága révén.

A magyar nyelv állapotára a felvilágosodás eszméinek terjedése irányította az érdeklődést. Felismerték, hogy a szellemi élet csak akkor lendülhet fel, ha művelése a majdan mindenki számára érthető anyanyelven történik, a korabeli magyar nyelv viszont egyelőre nem volt elég árnyalt ahhoz, hogy a hivatalos latin vagy a mellette használatos (és 1784-ben II. József által hivatalossá tett, majd 1790-ben visszavont) német helyébe léphessen. Bár korszakunk elején a magyar nyelvet mint kötelező tárgyat bevezették a közép- és felső iskolákban (1792), még sok mindennek kellett addig anyanyelvünkkel történnie, amíg alkalmassá vált arra, hogy az országgyűlés hivatalos nyelvvé tehesse (1844), illetve hogy a szabadságharc utáni idők németesítő hatásainak ellene tudjon állni, akkor is, amikor a német lett a közigazgatás, majd a gimnáziumi tanítás és – a latin mellett – az egyetemi oktatás nyelve.

A felvilágosodás hajnalán Bessenyei György több írásában sürgette az anyanyelven való művelődés lehetőségének megteremtését. “Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem” – írta 1778-ban a Magyarság című cikkében. A 18. század végének értelmisége eltöprengett Herder jóslatán, amely szerint 100 év múlva el fog tűnni a magyar nyelv, s vele együtt a magyarság. A szépírók, költők és a tudós szakírók (többek között nyelvészeti, matematikai, filozófiai, orvosi, hadi, állattani, botanikai szerzők) sora csatlakozott a nyelvújítókhoz. Megindult a magyar nyelvű hírlapirodalom, folyóiratok születtek (a nyelvújításhoz kapcsolódó publikációk szempontjából a legjelentősebbek: 1788-tól a Magyar Museum és 1817-től a Tudományos Gyűjtemény). 1830-ban megkezdte működését a Magyar Tudós Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia elődje. Pályázatokon a nyelvvel kapcsolatos pályaművek mérettek meg, viták zajlottak – a nyelvújítás mindennek nyomán közüggyé vált. A nyelvújító harc vezére pedig – elméleti felkészültsége és munkásságával kivívott tekintélye révén – Kazinczy Ferenc lett.

Ezenközben kettévált a mindezidáig szorosan együvé tartozó literátori tevékenység: elkülönült a korábban szorosan együtt járó irodalmi és nyelvészeti ténykedés, szétvált a nyelvművész és a nyelvész fogalma. Ezzel párhuzamban a nyelvészet most már nemcsak a nyelv szépirodalmi és szakírói használatára lett kíváncsi, hanem a beszélő közösség nyelviségére is. Az anyanyelv pedig ekkortól a nyelvközösség nemzeti létének bizonyságául is szolgált.