Neológusok és ortológusok
Amikor a nyelvújítási harcról esik szó, két táborról szokás beszélni: a neológusokéról (akik az újítás hívei) és az ortológusokéról (akik fenntartásokkal viseltetnek az újításokkal szemben). Ez a szembeállítás azonban meglehetősen leegyszerűsítő.A szerzők nagy része különböző alkotói periódusaiban – mint kortárs nyelvhasználó és vizsgálódó – máshogyan értékelte a jelenségeket, sőt, az sem volt ritka, hogy máshogy ítélt elvileg, és máshogy járt el a gyakorlatban. Jó példa erre a Mondolat, az ortológusok gúnyiratfüzére, amelynek eredetije neológus tollból született, s a neológián belül elfogadhatatlannak tűnő, túlhajtott jelenségeket kívánta pellengérre állítani.
Másrészről az ortológusok sem azt hangoztatták, hogy mindenfajta nyelvi újítás kártékony; csak máshol húzták meg az elfogadhatót és az elvetendőt elválasztó határvonalat. Minden említésre méltó szerző közös vitaalapja volt – ha a neológusok és különösen Kazinczy erről az azonosságról a pengeváltás hevében nem egyszer hajlamosak is megfeledkezni -, hogy a magyar nyelvnek szüksége van a megújulásra, ahogyan előzőleg más európai nyelvek (mint a nyelvújítók számára példaértékű német és francia) is megtették ezt az utat. A megújulás mikéntjéről azonban többféle elképzelés élt; a skála igen széles volt a nyelvi hagyományokat sutba vágó szófarigcsálástól a Debreceni Grammatika címmel emlegetett kötetig (1795), amely szerint a nyelv befejezetten áll, törvényei adottak, és változások csak ezek keretei között lehetségesek.
Barczafalvi Szabó Dávid (1752-1828) 18. század végi tevékenysége szemléletes példája volt annak, mennyire nézőpont kérdése a besorolás. Fordítóként eleinte sok idegen szót átemelt a nyelvbe – ez ekkor ortológus viszonyulást jelentett -, majd szükségét látta a hiányzó magyar megfelelők létrehozásának – tehát a neológiának -, és meg is írta a nyelvújítás elveinek, céljainak és módszereinek legelső tudományos igényű kifejtését. Hozzáfogott az elvek megvalósításához: eleinte óvatosan, a nyelv hagyományait tiszteletben tartva magyarított, a későbbiekben azonban – túlzó neológusként – ontani kezdte a nyelvszokásnak fittyet hányó szótekervényeit. (Újító módszerei, erényei és tévedései sok más nyelvújítóval rokonítják.)
Kazinczy lesújtó bírálattal illette érzelgős, de közkedvelt regényfordítását, és a fordítónak eleinte nem adott helyet a neológusok soraiban, ahová szerinte azok tartoznak, akik az idegen elemektől való erőszakos tisztogatás, a purizmus helyett elismerik a más nyelvből származó szépségek stílusgazdagító erényeit. És bár később visszakozott, kiszélesítve a neológiáról alkotott nézeteit – s ezzel Barczafalvit mégis neológusnak ismerve el -, a szerző mint nyelvrontó vonult be a köztudatba (holott legalább hatvan-hetven szava fennmaradt, például: olvasmány, tanulmány, termény, társadalom, pamlag, ifjonc, szerkezet, véglet, helyettes, belföld, külföld, esernyő, láthatár, észlel, meneszt).
