Hirdetés

A nyelvújítás hatása, értékelése. Az ortológus-neológus vita

8 perc olvasás
text

Nyelvújítás fogalma:

  1. A nyelv életébe történő olyan tudatos beavatkozás, amelynek célja a stílus, a nyelvi szerkezetek és a szókincs gazdagítása és korszerűsítése.
  2. A nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tudatos beavatkozása a nyelv életébe.

A nyelv tudatos fejlesztésének igénye a felvilágosodás eszméinek terjedése következtében jelent meg Közép-Európa nemzeteinél, így Magyarországon is a 19. század elején, 1790-1820 között, (de tulajdonképpen 100 évig tartott 1772-től, Bessenyei György Ágis tragédiájától 1872-ig, a Magyar Nyelvőr című folyóirat megjelenéséig). Abban a korszakban erős elnémetesítés volt folyamatban (az osztrákok uralkodtak). A magyar nyelvet nem használták a közigazgatásban, oktatásban, még a főúri társasági eseményeken sem, mindenhol csak a németet. Az 1700-as évek elejére a magyar nyelvben túlburjánzott az idegen (német, latin, francia) hatás, a magyar nyelv visszaszorult erősödött az igény a megtisztításra, hogy az anyanyelvet megtarthassuk, s a tudományok és a művészetek is e nyelven szólaljanak meg. Mindez összekapcsolódik a haladás és a függetlenség eszméjével is. Felismerték, hogy ahhoz, hogy a magyar nyelv a latin és a német helyébe léphessen, hogy alkalmassá váljon a tudományok terén való használatra és árnyalt kifejezésre az irodalom terén, fejleszteni kell a nemzeti nyelvet.

Hirdetés

Bessenyei György így fogalmazta meg a magyar nyelv korszerűsítésének szükségességét Magyarság c. röpiratában: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

A nyelvújítás célja:

  • a magyar nyelv művelése, hogy alkalmas legyen államnyelvnek,
  • a magyar szókincs bővítése,
  • az idegen szavak magyarral való helyettesítése,
  • a stílusújítás,
  • végső soron: az egységes nemzeti nyelv megalkotása.

A nyelvújítás mozgalma az 1811-es évvel vette kezdetét, ekkor jelent meg vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek munkája, a Tövisek és virágok c. epigrammagyűjteménye (amelyet a Magyar Elektronikus Könyvtár felületén tekinthettek meg), amelyben határozott állásfoglalást tesz a nyelv tudatos művelése mellett, dicsőíti a fentebbi stílust követő alkotókat, elítélte  a maradiság híveit. Írása közüggyé tette a magyar nyelv ügyét, és két részre osztotta a nemzetet: ortológusokra és neológusokra, ezzel megkezdődött a nyelvújítási harc/vita.

A két tábor: ortológusok és neológusok

Ortológusok (hagyományőrzők)

Nézeteik szerint a nyelvművelésnek és fejlesztésnek folyamata kizárólag hagyományokon alapulhat, csak is belülről valósulhat meg, pl. a nyelvjárási szavaknak köznyelvbe való beemelésével, az elavult szavak felfrissítésével, és fenntartásokkal viseltettek az újítások iránt. Központjuk Debrecen környéke és a Dunántúl. Elvetették az idegen minták követését, a nyelverőszakos fejlesztését, a radikális szókincs fejlesztést, szóalkotást. Fő képviselőjük Diószegi Sámuel, de közéjük tartozott Szentgyörgyi József és Somogyi Gedeon is.

Neológusok (nyelvújítók)

Az ortológusok módszerek ellenzői. Ők voltak az újítók, akik véghez vitték a nyelvújítást. Tagjai Kazinczy vezetésével, a nyelv gyors megújítását tartotta fontosnak, hogy a magyar ne csak a parasztság nyelve legyen, hanem minden téren leválthassa a régi latint és a hivatalos németet. Szerintük a nyelvet tudatosan, mesterségesen kell megmunkálni. Ennek eszközei a külföldi minták, így a latin és görög, a német és francia szavak átalakítása, illetve a szépírók szóalkotásait tekintették. Kazinczy mellett Szemere Pál és Kölcsey Ferenc is a neológusok csoportjába tartozott.

Hirdetés
Még 848 szó van a tételből!
A tartalom teljes megtekintéséhez kérlek lépj be az oldalra, vagy regisztrálj egy új felhasználói fiókot!

Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!