Hirdetés

A nyelvújítás hatása, értékelése. Az ortológus-neológus vita

8 perc olvasás
text

Nyelvújítás fogalma:

  1. A nyelv életébe történő olyan tudatos beavatkozás, amelynek célja a stílus, a nyelvi szerkezetek és a szókincs gazdagítása és korszerűsítése.
  2. A nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tudatos beavatkozása a nyelv életébe.

A nyelv tudatos fejlesztésének igénye a felvilágosodás eszméinek terjedése következtében jelent meg Közép-Európa nemzeteinél, így Magyarországon is a 19. század elején, 1790-1820 között, (de tulajdonképpen 100 évig tartott 1772-től, Bessenyei György Ágis tragédiájától 1872-ig, a Magyar Nyelvőr című folyóirat megjelenéséig). Abban a korszakban erős elnémetesítés volt folyamatban (az osztrákok uralkodtak). A magyar nyelvet nem használták a közigazgatásban, oktatásban, még a főúri társasági eseményeken sem, mindenhol csak a németet. Az 1700-as évek elejére a magyar nyelvben túlburjánzott az idegen (német, latin, francia) hatás, a magyar nyelv visszaszorult erősödött az igény a megtisztításra, hogy az anyanyelvet megtarthassuk, s a tudományok és a művészetek is e nyelven szólaljanak meg. Mindez összekapcsolódik a haladás és a függetlenség eszméjével is. Felismerték, hogy ahhoz, hogy a magyar nyelv a latin és a német helyébe léphessen, hogy alkalmassá váljon a tudományok terén való használatra és árnyalt kifejezésre az irodalom terén, fejleszteni kell a nemzeti nyelvet.

Hirdetés

Bessenyei György így fogalmazta meg a magyar nyelv korszerűsítésének szükségességét Magyarság c. röpiratában: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

A nyelvújítás célja:

  • a magyar nyelv művelése, hogy alkalmas legyen államnyelvnek,
  • a magyar szókincs bővítése,
  • az idegen szavak magyarral való helyettesítése,
  • a stílusújítás,
  • végső soron: az egységes nemzeti nyelv megalkotása.

A nyelvújítás mozgalma az 1811-es évvel vette kezdetét, ekkor jelent meg vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek munkája, a Tövisek és virágok c. epigrammagyűjteménye (amelyet a Magyar Elektronikus Könyvtár felületén tekinthettek meg), amelyben határozott állásfoglalást tesz a nyelv tudatos művelése mellett, dicsőíti a fentebbi stílust követő alkotókat, elítélte  a maradiság híveit. Írása közüggyé tette a magyar nyelv ügyét, és két részre osztotta a nemzetet: ortológusokra és neológusokra, ezzel megkezdődött a nyelvújítási harc/vita.

A két tábor: ortológusok és neológusok

Ortológusok (hagyományőrzők)

Nézeteik szerint a nyelvművelésnek és fejlesztésnek folyamata kizárólag hagyományokon alapulhat, csak is belülről valósulhat meg, pl. a nyelvjárási szavaknak köznyelvbe való beemelésével, az elavult szavak felfrissítésével, és fenntartásokkal viseltettek az újítások iránt. Központjuk Debrecen környéke és a Dunántúl. Elvetették az idegen minták követését, a nyelverőszakos fejlesztését, a radikális szókincs fejlesztést, szóalkotást. Fő képviselőjük Diószegi Sámuel, de közéjük tartozott Szentgyörgyi József és Somogyi Gedeon is.

Hirdetés

Neológusok (nyelvújítók)

Az ortológusok módszerek ellenzői. Ők voltak az újítók, akik véghez vitték a nyelvújítást. Tagjai Kazinczy vezetésével, a nyelv gyors megújítását tartotta fontosnak, hogy a magyar ne csak a parasztság nyelve legyen, hanem minden téren leválthassa a régi latint és a hivatalos németet. Szerintük a nyelvet tudatosan, mesterségesen kell megmunkálni. Ennek eszközei a külföldi minták, így a latin és görög, a német és francia szavak átalakítása, illetve a szépírók szóalkotásait tekintették. Kazinczy mellett Szemere Pál és Kölcsey Ferenc is a neológusok csoportjába tartozott.

Még 848 szó van a tételből!
A tartalom teljes megtekintéséhez kérlek lépj be az oldalra, vagy regisztrálj egy új felhasználói fiókot!


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!