Tóth Krisztina: Párducpompa elemzés

Tóth Krisztina

Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten.  A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola szobrász szakán érettségizett. (Az üvegművesség a mai napig hobbija.) A középiskolai években kezdett el publikálni, majd felvételizett az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Első kötete 1989-ben jelent meg, és rögtön Radnóti Miklós – emlékéremmel díjazták. 1990-ben Párizsba ment, majd hazatérve befejezte az egyetemet, tanári diplomát szerzett. Később szabadúszó lett, írásaiból él. Író, költő és műfordító. Gyerekkönyveket fia születése után kezdett írni. József Attila-díjas alkotó.

Novelláskötetei

• Vonalkód
• Hazaviszlek, jó?
• Pixel
• Pillanatragasztó
• Párducpompa (2017)

A Párducpompa tárcakötet, ötven rövid történetet tartalmaz. A tárca eredetileg publicisztikai műfaj, rendszerint aktuális témájú, könnyed hangvételű kisesszé. Kiváló képviselője a műfajnak Kosztolányi vagy Móra Ferenc. A hétköznapi sztorizással rokon, épp úgy működik, mint amikor elkezdjük mesélni, hogy “képzeldmitörtént”, csak épp a másik reakcióit nem tapasztaljuk meg azonnal.

Tóth Krisztina jár-kel a nagyvilágban, főleg tömegközlekedéssel, és megosztja velünk a tapasztalatait. Amivel sajnos mi is találkozhatunk a mindennapok során, hogy valami nagyon elcsúszott az utóbbi években, és nem jó irányba haladnak a dolgok. A legnagyobb emberi drámák ott játszódnak le előttünk a szürke hétköznapokon, csak annyira rohanunk, hogy nem vesszük észre őket. Tóth Krisztina azonban odafigyel a kis mindennapi sztorikra, amelyek során néhány percen belül sorsokat ismerhetünk meg, miközben akaratunk és szándékunk ellenére részesei leszünk valaki életének.

Párducpompa

A Párducpompa legtöbb szereplőjéből kiveszett a tolerancia, empátiának nyoma sincs, és ezért a kötet hangulata is az esetek többségében nyomasztó, fullasztó. Azért szerencsére akad néhány könnyedebb hangvételű novella is a kötetben, ami elfeledteti a sok negatívumot és megalkuvást – sőt, néhány kifejezetten vidám történettel is találkozunk.

Színes lett a végeredmény, egész pontosan párducmintás: van benne nagyon sötét, komor fekete, de szinte aranyba hajló reménysugár is.

A helyszín lehet bármi, posta, vonat, troli, metró, pláza, mindenhol belefuthatunk egy hétköznapi tragédiába vagy sokkal ritkábban belecsöppenhetünk egy szívet melengető pillanatba. Egyperces kis történetek, amelyek mindegyikéből regényt lehetne írni, jelen kötetben azonban csak felvillantásra kerülnek a témák. A Párducpompa olyan, mintha egy teljes kört mennénk valamelyik trolival: ugyanott vagyunk, mint ahol felszálltunk, mégis máshogy és máshová érkezünk meg.

Ugyanakkor nem csak az utazás az, ami összefűzi ezeket a történeteket. Szinte mindegyik tárca működtetője a gyűlölet, a részvét hiánya vagy az emberi szűklátókörűség, az előítélet, a politikai elnyomás-retorika iránti hiszékenység.

A huszonöt lépcső a Blahán felfelé tartó szőke nőjét Hágában a flamand buszvezető megvárja, ráadásul még azt is készséggel végignézi, hogy a nő kényelmesen összecsukja a pöttyös esernyőjét. Lisszabonban a következő megállót is búgva mondja bele a mikrofonba a szőke hajtól lenyűgözött portugál villamosvezető. Bécsben és Prágában is szerelembe esik a sofőr, ellenben Budapesten még a szőke nő mögött rohanó fekete hajú írónő is elkésik a déli budai programjáról. A felszínre vezető huszonöt lépcsőfok megmászása közben átlépkedünk Európán, és sorra vesszük, hányféleképpen vagyunk lemaradva emberségben Prágához, Hágához, Bécshez képest. A sok pozitív és negatív sztereotípiától fáradtan esünk végül a szöveg erősen aktualizált záróakkordjába: „Telnek a percek. Dél van. A munkahelyeken ilyenkor kezdődik az ebédidő, vidéken, a poros udvarok felett pedig ilyenkor ér a zenitre a nap. Szép hazám városaiban konganak a harangok és a lelkek. Ilyenkor fordulnak oldalukra a meleg porban a vak komondorok.”

Az utazás valójában nagyon sokféle: hosszú vonatozás Ausztria felé („Kiment a ház, kiment az ország”), egy migráncsnak nézett fekete hajú nő buszozása (aki ráadásul olvas is!), egy öregkori demenciában szenvedő, a szociális otthonból elkóválygott öreg néni körbebuszozása a X. kerületben, unokanézőbe, Berlin felé.

A Párducpompa egyik legmegrázóbb tárcája a Verset állva, amely rávilágít, hogy már a gyermekek szocializációja is épp az ellenkező irányba tart, mint ahogyan egy működőképes társadalomban kellene. A történet az írónő személyes élményén alapszik: valóban megtörtént vele, hogy meghívták a költészet napja alkalmából egy iskolába. Már a fogadtatás kissé kínosra sikerült a bikanyakú igazgatóval, a láthatóan szorongó magyartanárral. Ez a kínos érzés csak fokozódott az író-költőnő tiszteletére kivezényelt tanulók lelketlen szavalását hallgatva, majd a csúcspontot jelenti az előadása közben egy iskola igazgatója figyelmeztetése egy papírcetlin: „Verset állva mondunk”. Egyszerre meghökkentő és végtelenül ijesztő, hogy ilyen közegben még nevelődnek diákok Magyarországon, ám mégiscsak hiszünk abban, hogy lehet majd itt még egyszer verset ülve mondani. (Mint ahogy a novellában is „csakaazértis” ülve mond verset az elbeszélő is.)

A kötet legnyomasztóbb tárcáját kiválasztani nem egyszerű feladat, de a Sötét égbolt, melyben egy felvilágosult taxis küldené gázkamrába a menekülteket, valószínűleg felférne a dobogóra. A taxiban utazó szerzőnek, aki a villamosra menekülve azon gondolkodik, hogy a körülötte utazók közül vajon hány értene egyet meglehetősen elégedetlen honfitársával. Tóth válasza pedig minden, csak nem optimista. Jobb napokon fele-fele. Rosszabbakon meg – azt inkább hagyjuk.

Azok a novellák, amelyekben tapasztalható valami emberi részvét, segítő szándék, a kötet második felében helyezkednek el, a Párducpompa emelkedik, és a végén ad némi reményt. Tóth Krisztina eredetileg úgy állította össze a novellákat, hogy semmilyen menekülőutat nem hagyott az olvasónak, ám a kötet szerkesztőjének javaslatára változtatott a sorrenden, hogy másoknak már ne kelljen átélniük az elviselhetetlen légszomjat.

Tóth Krisztina nyelvileg a tőle megszokott precizitással, tisztasággal tűpontosan fogalmaz, így az olvasás aktusa nem állít minket különösebb kihívások elé, a jelentések sűrű koncentrációja azonban mindenképpen aprólékos, szöveghez tapadó figyelmet követel.

A Párducpompa legnagyobb erénye mégis az, hogy az első betűtől az utolsóig életszagú. Nincs semmiféle máz, vagy vadul burjánzó, önmagán kényszeresen túlmutatni akaró fikció.

A mindennapok apró, már beletörődéssel viselt, mégis brutalitással teli súrlódásai a maguk teljességében jelennek meg, a tárcák által kimerevített jelenetek pedig olyan képet festenek az országról, amelyet egy pillanatig sem nézünk szívesen.

A Párducpompa kiválóan rámutat arra, hogy semmi sincs olyan izgalmas, mint az élet, amely csak a maga töredékességében ragadható meg. Hiába tűnik látszólag egyszerűnek egy-egy történet, itt nincsenek azonnal megfejthető kódok, az elsődleges olvasat mellett mindig ott rejlik egy mélyebb tartalom. Ám ebben a nagyon ismerős világban mégis idegenek a szereplők. Itt az idegenségérzetet a szó lehető legszélesebb értelmében kell használnunk: olvashatunk bevándorlókról, külföldön dolgozó magyarokról, mindenkin rajta van valamiképp a másság bélyege, sőt, egyes alakok a saját életükben is vendégszereplőnek mutatkoznak. Az elvágyódás, a „bárhol, csak ne itt” érzése a figurák mindegyikére jellemző. Nincs az az egységes, kompakt nyelv, amivel pontosan leírható lenne, hogy mi zajlik körülöttünk, olyan pedig végképp nincs, ami megmagyarázhatná, hogy miért hagyjuk mindezt.

Ez a könyv nagyon jól megmutatja, hogy miféle emberek is élnek Budapesten – tisztelettel a kivételnek, akinek a szemében a szövegekben is megcsillan némi részvét.