Szimbolizmus

Paul Verlaine 1844-ben született jómódú polgári családban. Szülei jogi pályára szánták, de őt az irodalom érdekelte. A művészek bohém, szertelen életét élte, korán rabja lett az alkoholnak. Első verseskötete, a Szaturnuszi költemények 1866-ban jelent meg. 1870-ben megnősült, feleségéhez írta A jó ének (1870) verseit, majd költőtársával, Rimbaud-val együtt indult felfedezni a  világot. 1873-ban rálőtt a szakítani akaró Rimbaud-ra, amiért a rendőrség letartóztatja és kétévi börtönre ítéli. Egy ideig hívő, csendes emberként élt. 1881-ben jelent meg Jóság című kötete. Szabadulása után visszatért Párizsba, itt halt meg súlyos betegen 1896-ban.

Legismertebb műve az Őszi chanson, amelyet kiváló, kreatív fordítással Tóth Árpád ültetett át magyarra – az eredeti mű nagyfokú zeneiségét sikeresen megtartva. A dalban megszólal a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is. Ennek megfelelően a műben az idősíkok váltakozása figyelhető meg: a múlt sok kéjét a jelenben már a csüggedés váltja fel. A vers nyelvi anyagának voltaképpen nem az a szerepe, hogy gondolatokat közöljön: puszta hangzása hordozza a vers lényegét. A vers hangkészletében túlsúlyban állnak a mély magánhangzók (a, o, u) és a nazálisok (= orrhangok: m, n) – ez monotonitást, egyhangúságot kölcsönöz a dalnak. A szókészletet tekintve az impresszionista szellemiségnek megfelelően rengeteg hangfestő szóval találkozhatunk, amelyek meghatározzák a mű alapvetően negatív, borongós hangulatát (nem véletlenül tartják ezt a verset a legimpresszionistábbnak). A verset továbbá a nominális stílus jellemzi, azaz az igék rovására a névszók vannak túlsúlyban a műben. Verlaine jellegzetesen szimbolista megoldással egy természeti képpel fejezi ki mondandóját: az ősz hagyományos jelentése a művészetekben az elmúlás közelsége. A halál ilyen megjelenítését „átesztétizált halál”-nak, a csúf élettel szemben megszépített halálnak nevezhetjük.

Arthur Rimbaud 1854-ben született. A kisvárosi koraérett diák hibátlan latin nyelvű versekkel kápráztatta el tanárait. Verlaine hívására ment a fővárosba, akinek már egy korszakzáró nagy alkotással, A részeg hajó című költeményével mutatkozott be. Színre lépett az irodalmi életben: ekkor jelent meg először folyóiratban. Nagy hatást tett rá a Kommün, a francia szocialisták műveit olvasta. A részeg hajó című költemény a szimbolista költészet mintadarabja. A címadás megszemélyesítő, a részeg jelző a hánykolódó hajó képét idézi, ugyanakkor a részegség állapotához kapcsolható asszociációkat hív elő (féktelenség stb.). A vers a tapasztalás története. A vers alanya a megszemélyesített hajó. Monológjában a saját történetét mondja el. A beszéd módja rapszodikus. A megszemélyesített hajó monológjában a hétköznapi életből való elvágyódás fejeződik ki. A költői én azonosul a hajóval. A részeg hajó megszabadulva legénységétől, kormányától, horgonyától elszakad a mindennapok megszokott kötöttségeitől. A végtelen vizekre sodródik. A 6. versszaktól kezdve a gondtalan szabadság érzékelhető. A nagyszabású víziók sorában ismeretlen, soha nem sejtett fölfedezések, újszerű tapasztalatok jelennek meg. A csodáktól és titkoktól meggyötörve a költő-hajó elbizonytalanodik, s megkezdődik a kiábrándulás útja. A szabadságvágy és a gondtalan mámor honvágyba, kiábrándulásba fordul. A végtelen óceánok költészetéből visszavágyódik. Vágyai a békés vizek felé vonzzák. Az fejeződik ki benne, hogy talán jobb lett volna mindezt meg nem élni. Alapmotívumai a víz és a hajó. A víz hagyományosan az élet bölcsője, az eredet, a megtisztulás és a végtelenség szimbóluma (tenger). A vers motívumai rokoníthatók Baudelaire versének, Az utazásnak a motívumkincsével. Mindkettőben közös az elvágyódás, a csömör, az egzotikum, a sodrás. A gyerek-motívum a tisztaság, az elveszett ártatlanság nosztalgiája. A képalkotás szürrealisztikus, mitologikus hatású. Szerkezet: lassú indítású, fokozatosan felgyorsuló, újra lelassuló, az áramlásokat követő ritmusú. Verselése jambikus. A szakaszok négysorosak. Keresztrímes (abab).

Charles Baudelaire 1821-ben született Párizsban. 1828-ban, apja halála után anyja feleségül ment egy diplomatához, a későbbi Aupick tábornokhoz. Baudelaire árulásnak érezte anyja házasságát, magányos és zárkózott, ellenkező és pózoló lett. Tizennyolc évesen jelentette ki, hogy sem katona, sem diplomata nem lesz – hanem író. Nem érdekelte a tábornok megvetése: gyűlölte mostohaapját. Ő küldte a fiatal Baudelaire-t – miután az gyorsan elpazarolta öröksége jó részét – egy hosszabb tengeri utazásra (Mauritiusra és a Bóurbon-szigetre) 1841-ben; ennek az utazásnak az emléke versek sorának motívumaiban jelenik majd meg. Rengeteget olvasott, tanult; verset keveset publikált, de képzőművészeti és irodalmi bírálatai sűrűn jelentek meg. A Romlás virágait tudatosan megalkotott kötetkompozíció jellemzi (tematikus, de főként szimbolikus egymásra vonatkozások alapján). A Kapcsolatok című szonett a kötet elején található programadó versek között helyezkedik el. A költő csak egy megfogalmazatlan érzést kíván sejtetni ebben a műben. Az első metafora „templom a természet” már vallásos áhítatot áraszt. Az embert körülvevő természet elveszíti konkrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. Az érzékterület határai elmosódnak. Ez a modern líra egyik kedvenc kifejezőeszköze, a szinesztézia, mely a metafora egy olyan alfaja, amely a különböző érzékelési területek benyomásainak összekapcsolásán alapul. Az új költészet az érzékek összekeverésével kíván közelebb jutni az ismeretlenhez, a valóság rejtett lényegéhez.