Karinthy Frigyes – a humor és a tragikus látásmód életművében

Életút

Budapesten született, apja művelt tisztviselő volt, édesanyja hat éves korában meghalt. Öt testvére volt. A Markó utcai reálgimnáziumba járt. Tizenöt éves volt, amikor a Magyar Képes Világ folytatásokban közölte a Nászutazás a Föld középpontján keresztül című regényét. Érettségi után humán műveltsége ellenére a természettudomány izgatta, ezért előbb fizika-matematika szakos bölcsész lett, majd orvostanhallgató. Egyetemista korában már benne él az irodalmi életben, Kosztolányi Dezső és Füst Milán innentől fogva barátai. Végül újságíró lett. Szatíráival és humoreszkjeivel robbant be a köztudatba, a kabaréban is szerepelt. Érdeklődött a tudomány iránt, annak fejlődése és a lélektan hatottak rá (racionalizmus, tréfa és kétkedés, szorongás), filozófiai vonulata is van munkásságának.

Kétszer nősült; Judik Etel, első felesége korai halála után 1920-ban Böhm Arankát vette feleségül. Eső korszaka a világháború befejezéséig, a forradalom bukásáig tart (háborúellenes novellisztika, baloldali magyar irodalom tábora; szatírája és fantáziája ekkor a legélesebb humanista tiltakozást szólaltat meg, egy gyökeres társadalmi átalakulás várása). A forradalom bukása után válságba kerül (Judik Etel 1918-ban hal meg, minden ideából és eszméből kiábrándul). Az előretörő fasizmus változtatja meg újra szemléletét: harcos kedv, morális kötelesség. 1936-ban agydaganat tünetei jelentkeznek nála, a világhírű svéd agysebész (Olivecrona) még ebben az évben sikeresen megoperálta. Ekkor írta Mennyei riport és Utazás a koponyám körül című könyveit. Két verses kötete is megjelent. 1938-ban Siófokon egy családi veszekedés után agyvérzésben meghalt.

Így írtok ti (1912)

• pályafutása korai szakaszában írta, meghozza Karinthy írói hírnevét
• népszerűsíti a korabeli magyar irodalmat (Ady cikke: az irodalomnak arra van szüksége, hogy olvasókat s nem írókat neveljen)
• A Nyugat és új írónemzedékének megjelenése feltűnést kavart a korabeli polgárság körében (harc egy konzervatív és megújhodást áhító áramlat között); az érdeklődés tárgyát, az irodalmat meghitt közelségbe hozta, mint létező és fontos jelenséget tárgyalta, stíluskérdéseket állított középpontba.
• irodalmi karikatúrákat, paródiákat tartalmaz (műfaj, mű, művész, irányzat tréfás utánzása, amely a túlzás eszközeivel emeli ki a célzott stílusának jellegzetességeit); teljesen átveszi a parodizált mű, művész stílusát
• az irodalom lehetőségei érdekelték: hogyan írnak az írók és hányféle módon lehet írni (paródia sorozata voltaképpen az irodalom lehetséges formáinak végigpróbálása)
• a gondolat kifejező eszközévé emelte a humort; irodalmi rangot adott ennek a szemléletmódnak

A legtöbb irányzat a költészetben a kifejezés közvetettségét vallja, hogy a rációval nem lehetséges teljes mértékben az „én” vagy a „valóság” megismerésére. Karinthy ezzel a nézőponttal (szimbolista) szembehelyezkedik, az ő egész művészete az ember gondolati életének felfedezése az érzelmi művészet számára; halmozással, túlzásokkal érzékelteti a közvetítő-elemek túlzott szerepét s a gondolat háttérbe szorulását (szövegtelen kritikák).

Ady Endre, a nacionalista (Hady Endre)

• messiás szerep, felnövesztett én-tudat, gőgösség, indulatosság (Adyra jellemző kép- és szóhasználat túlozva jelenik meg)
• Magyarország elmaradottságának kritizálása (Moslék-ország)
• magyarság hangsúlyozása („magyarnak köpött ki a föld”), a tömeg viszonya Adyhoz (Törpe-fejűek), a lírai én „szomorú legény”-ként jelenik meg

Babits Mihály, a klasszikus (Babits Bihály)

• modern klasszicizmusra utal (babitsi költészet klasszicizáló hajlama)
•  antik kifejezések, babitsi formakultusz, figura etimologica (a szótő ismétlése), túlzó, sűrítő, halmozó szójátékok
• az alliteráció kiparodizálása rögtön az első mondatban és humoros nevében

A polgári irodalom esztétikájának kulcsfogalmának az egyéniséget s ennek irodalmi vetületét, a stílust tekinti. Az egyéniség ellentétének viszont a modort. A paródiák bírálattá ott nőnek, ahol a karikatúra az egyéni stílus ellen irányul. Célja az volt, hogy az egyes műveken túl az író személyiségét ragadja meg, az egyéniség túlhabzását pedig elválassza attól.

Kosztolányi Dezső, a szimbolista (Trombolányi Dezső)

• az eredeti szöveg emelkedett tárgyának a közönséges szintre való lefokozása (Mint aki halkan belelépett)
• a szimbolista, impresszionista irányzatot az obszcén irányába viszi el
• alliterációk

Móricz Zsigmond, a tősgyökeres

• erőltetett népiesség, tájnyelvi szavak, túlfűtött erotika, naturalista stílus
• Népiesch (német melléknevek képzési módja -sch)

Ki kérdezett? (1926)

• alcím: Címszavak a nagy enciklopédiához; novelláskötet
  Ki kérdezett?
• önmagát ironizálja benne
• épp tréfát mond amikor azzal a tréfásnak szánt kérdéssel szakítják félbe, hogy: Ki kérdezett?
• ez indít el egy gondolatláncot az íróban, amelyben hirtelen elbizonytalanodik még az élet hétköznapi dolgainak értelmességében is:

(…) hirtelen, mint most is, szakadék nyílik meg a szó alatt – s a szakadékon át a köd és káosz – egy pillanatra az élet szörnyű értelmetlensége.

• felsorlja, hogy mi mindenről beszélt, később pedig – mintha most döbbenne rá – azzal folytatja, hogy akiknek szólt volna a bölcsessége, azok már mind halottak → értelmetlen volt szólnia, még ha látta is előre a baj bekövetkeztét
• letargiája a következő soroknál hág a tetőpontra:

Én szóltam, hogy arra ne tessék menni – én szóltam, hogy erre van az út –, hát akkor miért vannak telve a gödrök? Én táblát állítottam szabad úszók és lubickoló gyerekek közé – miért puffadnak hát hullák a víz fenekén?

• gyerekek: kedvesség, remény; a hullával való párhuzamba állítás nagyon erős kép, teljes reményvesztettség
• ezután felsorolja, hogy helyette kiket kérdeztek meg: a miniszterelnököt, a kereskedőt, a kalóriát, a cápát, a betegséget, a madarat;
  egyre lejjebb szállva az intellektuális szinten, egyre érdemtelenebb kérdéseket feltéve
• a vége felé felsorol sok neves gondolkodót: Shakespearet, Dantét, Madáchot és Kantot; akiket szintén nem kérdezett senki, mégis maradandót és értékeset alkottak, így azzal a gondolattal zárja, hogy kérdés nélkül is beszélni, alkotni kell:

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.