Jókai Mór – A kőszívű ember fiai (1869)

A regényt át- és átszövik az ismétlődő motívumok és toposzok. A hősi műfajra utal a két nemes ellenfél, Richárd és Palvicz Ottó háromszori párbaja. A végzetszerűséget jelzi Rideghváry jóslata: „Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve vérpad” (A kézfogó napja). Az egyes „lépcsőfokoknál” az anya vagy ödön visszaemlékezik a próféciára. A regényt mintegy keretbe foglalja Leonin és ödön találkozása. A történet kezdetén a fiatal orosz tiszt menti ki magyar barátját a befagyott Dnyeper jege alól, a végén a megszálló hadsereg tisztjeként tartóztatja le ödönt. S csak később derül ki, hogy voltaképpen ezzel mentette meg a Baradlay fiú életét az üldöző osztrákoktól. A regény állandóan ismétlődő jelenete a férje portréjával vitatkozó Baradlayné alakja. A holt ember átkának bosszúistennőként formált képviselői a Plankenhorst família hölgyei, az anya, és főleg leánya, Alphonsine: „a pokol örvénye nem lehetett sötétebb, mint Alphonsine két szép szemének mélysége volt” (Sötétség).

Az eposzi formába öntött mitikus történelemszemlélet eredménye, hogy a múlt, az elbeszélés tárgya mindig eszmény, követendő példa. A 1848-49-es események legfőbb tanulsága és értéke a nemzeti összefogás. A haza hívó szavára nemre, fajra, életkorra, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki védte az országot, a „lélekcserélő időkben” egy emberként álltak a nemzet mellé. Az „Egy nemzeti hadsereg” című fejezet meséli el ódai szárnyalással, honnan vette „ez a nemzet az ősmondabeli erőt az újabb kornak a Nibelungen énekéhez”. A küzdőtéren nem is győzheti le „az elszigetelt országnak rokontalan nemzetét” a „kilenc oldalról rárohanó támadás”. Nem is az ellentábor, hanem az isteni ítélet dönti el a küzdelmet. „Ez a Perhélia című fejezet, amely az 1849 nyarán Magyarországon valóban látható különleges légköri tüneményt teszi meg az istenítélet szimbólumául, felhasználva azt a körülményt, hogy Kossuth a bukás előtti végső percben keresztes hadjáratban szólította föl a föld népét végső küzdelemre. Ödön apósa, Lánghy tiszteletes fanatizálja a népet a Tisza partján, és hirtelen bekövetkező halála úgy oldja meg az istenítéletté emelt konfliktust, hogy a bukást felsőbb végzetnek tulajdonítja, s egyúttal nyitva hagyja az utat a jóvátételre” (Szörényi László).

Az eposz műfajának sajátossága, hogy mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel fejeződik be. Csak az istenítéletként értelmezett kudarc magyarázhatja a bukás utáni harmóniát. Baradlayné megbékél férje szellemével Richárd amnesztiája után, Jenő önfeláldozása megteremti a családi békét. A világosi fegyverletételt követően a héroszok visszavedlenek átlagemberekké. Edit a kosztpénzről beszélget a mérnöki pályára készülő Richárddal. Az örökség váratlan és motiválatlan jóvátétel. Palvicz Ottó fiának elzüllése öröklött tulajdonságainak következménye. A végszóban a budai várkert „harcáztatta földjén” a gyermek trónörökös a zöld füvön fehér báránykával játszik, „kék és fehér mezővirágokból” fon koszorút a báránynak. Az idill és a színek a megbékélést, a „feledés útját” jelképezik. és azt is, hogy vége a hőseposz és mítosz korszakának.

A regényt sokféle stílus és beszédmód jellemzi. Az anekdotázó-adomázó közvetlenséget a klasszikus retorika szabályai szerint felépített szónoklatok váltják, a romantikus pátosszal áthatott leírások keverednek az antik utalásokkal tűzdelt meditációkkal. Sajátos színt képviselnek a mellékalakok megnyilatkozásai, a dialektus érzékeltetése.

A kőszívű ember fiait Jókai  „Keresd a szívet” címmel dramatizálta. A filmváltozatot Várkonyi Zoltán rendezte 1965-ben.