Imitáció a felvilágosodás lírájában

A Konstancinápoly Voltaire egyházellenességét, csipkelődően szellemes gunyorosságát és optimista racionalizmusát visszhangozza. A „pictura” a vers első harmadában a térbeli szerkezet érvényesül, a tenger felől közelít a városhoz, majd a konstancinápolyi utcák színes forgatagát villantja fel a dúsgazdag törökök kérkedő pompájával. Ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírás, a szultán háremébe. Az eddigi, inkább ámulatot sugalló-színlelő színes leírás komolyságát itt a csintalan érzékiség váltja fel. A zárt térből újra a szabadba jutunk a leírás tárgya most a roppant templomok kérkedése, a mecsetek meghökkentő mérete. A leírást követő elmélkedő részben (sententia) az időbeli szerkezeti elv érvényesül (jelen, múlt, jelen, jövő). A templomok bemutatása filozófiai általánosításba vált át. A vallási fanatizmus sötétségének ostorozása közben a felvilágosodott költő felidézi az eszményített múltat, a rousseau-i ősállapotot, amikor még „Állott a Természet örök építménye„. Az emberi társadalom megromlásának a következménye a vallás megjelenése. „A lenyomott értelem” szüleménye az a korlátolt bigottság, mely egy ígért túlvilági paradicsom reményében nyomorúságossá teszi az emberi életet. A költeményt boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a Természet „örök törvénye” fog uralkodni, s megvalósulhat a minden embert és népet egybeölelő testvériség eszménye.

Az estve vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat: Rousseau nyomán a természet romlatlanságát, a természetes állapot idilli harmóniáját állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. A nappali világosság és az éjszakai sötétség közti napszak, az alkony, az „estve” tündérien szép leírásával indul a költemény (pictura). Ebben az átmeneti időszakban feldúsulnak ugyan a természeti szépségek, de a nappaltól való búcsúzás szomorgó-vidám melankóliával is telíti a tájat. A legelső sorokban a színhatások vizuális élménye az uralkodó: a tündöklő fény halovánnyá fakul, a horizont pirult, a felhők szegélye pedig aranyos lesz. Most a hanghatások zenei elemei jelennek meg: a madárkák „búcsúzó nótát” énekelnek, a kis filemile kisírja magát… Romlatlan, idilli harmónia uralkodik a természetben, az alkonyati erdőben. Ebbe az ideálvilágba menekül a költő, a sebzett ember vigasztalásért, lelki enyhülésért, hiszen a fájdalom, megbántottság az ember osztályrésze, ezek ismeretlenek a természeti környezetben.

A látványt és a zenei hanghatásokat illatérzetek egészítik ki ebben a részben („mennyei illat„, „fűszerszámozott„) mintegy élvezve a különböző érzékelések gyönyöreit. Bánat és vigasz, szomorúság és ennek oldódása teszi érthetővé a „vidám melankólia” (mélabú) jelzős szerkezet ellentmondását: a zsibbasztó emberi görcsök csak a természet „kies szállásain” engedhetnek fel. Kiszakad a költőből a panasz: „e világba semmi részem nincsen.” A világ, az értelem fényét nélkülöző emberi közösség annak a másiknak, a természetinek az ellentéte, a fény helyett sötétség; az édes koncertek helyett lárma. A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcsi-társadalmi rút, a harmóniából diszharmónia lett. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon („az enyim, a tied„) megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget. A befejezés tulajdonképpen keserű sóhaj: az ősi idill maradványa, a közös kincs csupán a természet szépsége: az „arany holdvilág„, az „éltető levegő„.

Mindkét költemény versformája a páros rímű tizenkettes, a versek felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat.

BERZSENYI DÁNIEL szintén kedvelte az antik műfajokat, különösen elégiáiban bontakozik ki leginkább. A közelítő tél című versének témája a mulandóság.

Az első három strófában negatív festéssel jeleníti meg a nyár kincseit. Ebből bontakozik ki a durva őszi táj lehangoló képe, mely egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését. A leírásban a vizuális élmény mellett a múló időt auditív eszközökkel is érzékelteti: a „hervadt levelek zörgésére, zizegésére„. Nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A pozitív értékű szavak halmozása s az antik hangulatú utalások a kertet díszes „ligetté„, „rózsás labirinth„-tá eszményítik, melyben „Zephyr” lengedezett és „symphonia” szólt. Ezzel szemben „most minden szomorú s kihalt.”