Időkezelés és emlékezés a klasszikus modernség epikájában

Az impresszionizmus a századforduló (1900) stílusirányzata szerint az élet összefüggései csak pillanatnyi benyomások alapján érthetők meg. Az atmoszféra, a hangulat, a légkör kifejezésére törekedtek. Kedvelt költői eszközzé vált a szinesztézia (különböző érzékszervekre ható dolgok összekapcsolása, pl. meleg kiáltás), a névszók használatának előnyben részesítése az igékkel szemben, a hangulatfestő szavak, az alliteráció. Az impresszionista művész szándéka az, hogy felkeltse az alkotás pillanatában átélt hangulatot a befogadóban, az olvasóban. A realizmushoz képest sok mindenben változtatott. Az emberi világot külső teljességében megjeleníteni illuzórikus feladat. Tudatunkban egymásba játszik szándék és tény, emlékezés és tapasztalás. A külső cselekményről a hangsúly a hős belső állapotára helyeződik át. A belső monológ válik fontossá, a cselekmény jelentéktelenné válik, csak közvetítő szerepe van. A leglátványosabb változást az időkezelés változása jelenti, eltér a valóságos időrendtől, egyszerre több idősík érzékelteti a különböző idősíkok egyidejű jelenlétét az ember tudatában. Ha a hős tudatán át látjuk a világot, az elbeszélésben a szubjektív idő uralkodik.

KRÚDY GYULA Szindbád novelláiban megtalálható minden fent említett változás. Krúdy kiindulópontja Mikszáth, neki is leginkább a novella felel meg, melyet egy anekdotikus különösségre épít fel, ám ez csak ürügy, kiinduló pont. Műveiben a múlt nosztalgikus hangja szólal meg, de ez a múlt nem reális, történelmileg kézzelfogható idő, hanem a múlt, ahogy a lélek történetében és az irodalomban él tovább, az emlékek és ábrándok kora. Szindbád is több száz éves, és ezzel az éppen megemlített szimbólummal fejezi ki Krúdy, hogy minden, ami történt, tegnap történt, közelmúlt és távolmúlt összemosódnak a tegnapban. Addig az elbeszélő a dolgokat abban a sorrendben mondta el, ahogy megtörténtek, legfeljebb ügyeskedésből zavarta meg itt-ott a sorrendet. Az újak összevissza keverik az időrendet, egy napba belefér az ember egész múltja, és egy ember élete évszázadokig tart néha. Az elbeszélés egysíkúsága megszűnik, egyszerre megszámlálhatatlan mese halad egymás mellett, egymásba fonódottan.

Szindbád és a színésznő (1911)című novella is a múlt jelenné tételével kezdődik: „Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott…” és ezután meséli el, hogy miért és hogyan került ebbe a helyzetbe (egy barátját látogatta meg, akit színésznő felesége elhagyott, s ezért Szindbádot küldte utána, aki egy kocsi tengelyén utazott el a nő után; végül, miután látta a nőt szerepelni egy gyenge darabban, hazavitte őt). Szindbád, „aki akkor még csak százesztendős fiatalember volt”, szerette megnézegetni a dolgokat, melyek további gondolatokat, asszociációkat keltettek benne. (Pl. egy falon lévő képről nagyanyja meséi jutottak eszébe, cselédekről; különböző hangulatokat idéztek fel benne, mindenről valami eszébe jutott.).

A Szökés az életből, Szökés a halálból című novellák érdekes egymásba játszása misztikussá varázsolja tartalmukat is. Szindbád egyik nőismerősével (Bánatvárinéval) el akart szökni falura, ahol nyugodt életet élhettek volna.(a férfi egy F. nevezetű nő, annak emléke elől futott volna el), bár a férfinak mindenből elege volt, hiszen arra gondolt, hogy „bizonyosan öngyilkos leszek falun”. Beszélgetésüket megszakítva, azt mondva, hogy mindjárt visszatér, kirohan az ajtón és elmegy a házból. Semmit nem tudott szólni, csak azt a nevet kiáltotta, amiből eddig csak a kezdőbetűt merte suttogni Fani. Ezzel ér véget a Szökés az életből c. novella.

A következő, Szökés a halálból című egy Budai éjszakát mutat be, ahol Szindbád egy Fáni nevezetű hölgyet akar lebeszélni az öngyilkosságról, úgy hogy el akarja szöktetni. A gond az, hogy a nő csak éjjel lenne erre képes, mert akkor a „sötétség démonai” uralkodnak rajta annyira, hogy elfelejtse férjét, a mindennapi megszokott dolgait. Végül, mivel hajnalodik életben marad, de nem megy el szerelmével, hanem hazatér. Szindbád is megfordul, hogy szállására térjen, s útközben eszébe jut, hogy „Istenem, Bánatváriné még mindig az utazóládán ül, s engem visszavár.” S a halálból visszamenekül oda, ahonnan szintén menekülni akart.