A Reményhez (1803) című versnek sajátos kontraszthatása van, mely a tartalom és a forma ellentétéből fakad. A megfogalmazott teljes lemondás ellentétben van a csengő-bongó rokokó formával, a művészi kifejezés mögött érezhető nemes emberi tartással. A vers szépsége, verszenéje oldja is a kifejezett fájdalmat. A ritmus mindvégig trochaikus, 5-6 szótagos sorok váltakoznak. A keresztrímek négy soronként alkotnak egységet.

A jelenből a régmúltba, majd a közelmúltba lépünk, s visszatérünk a jelenbe. – Amint azt a cím is jól érzékelteti – a remény messzi, el nem érhető, meg nem fogható, melynek óriási hatalma van. A második szakasz – rokokó pompával ábrázolt virágoskert képében – az élet bizakodó korszakát jellemzi. Ezt követően a képsor a visszájára fordul, téli pusztulás és kietlenség kerekedik felül. A befejező korszak visszatér a kezdő képhez, ezáltal alakul a mű kerete. Ekkor hangzik el a búcsú – Lillától, a szerelemtől, a reménytől.