Bulgakov: Mester és Margarita

A regény ugyanakkor a 19. sz.-i orosz hagyományokat is folytatja. Dosztojevszkijra már utaltunk. Puskin művei is fontos szerepet játszanak a műben. Ezenkívül Bulgakov Gogol Holt lelkek c. regényének alapszerkezetét veszi át: Woland „holt lelkek országában” vándorol (ahol két élő lelket is talál, a címszereplőket és egy feltámadó „holt lelket”, Ivánt). Az elégetett regény is a Holt lelkekre, Gogol munkásságára utal, a Berlioz levágott fejének elrablása körüli botrány pedig Az orr-ra. Az orosz irodalom mellett persze a világirodalom több alkotójának művével is rokon Bulgakov regénye (Dante, E. T. A. Hoffmann, Th. Mann, Kafka, Joyce).

Bulgakov regényének műfaját pontosabban a „menipposzi szatíra” modern változataként jellemezhetjük. Menipposz, görög író és filozófus (Kr. e. III. sz.) párbeszédes formában írt szatirikus szórakoztató értekezéseiben gyakran fantasztikus keretbe foglalva, szellemesen gúnyolta az egyes filozófiai iskolákat, az emberi gyarlóságokat. Előadásában keveredik tréfa és komolyság, oktatás és gúny, vers és próza. A műfaj merész, csapongó fantasztikumát eszmei-filozófiai célja motiválja, igazolja és magyarázza. A menippeában e cél érdekében keverednek a kötetlen fantasztikum, a szimbolika és a misztikus-vallásos világszemlélet elemei a legalpáribb naturalizmussal.

Bulgakov a cselekményt három, egymással szoros kapcsolatban álló síkon játszatja. Az első a hétköznapok realitása, a 30-as évek Moszkvájának szatirikusan ábrázolt élete. Ebben a környezetben írja regényét a belülről vezérelt s az életből kiszorított Mester – aki sok tekintetben Bulgakov önarcképének vonásait hordozza – Poncius Pilátusról és Jesuáról (Jézusról), a hatalom és a jóság összeütközéséről. Ez a kétezer éves történet a regény második, filozófiai síkja, amelyben újra megfogalmazódik az egész regény alapgondolata. A harmadik, a fantasztikum síkja összeköti az előző kettőt: a Sátán egy Woland nevű mágus alakjában megjelenik Moszkvában, elképesztő csodákat tesz, előbb a varietészínházban okoz ribilliót, majd Jézus parancsára a Mestert szerelmes Margaritájával együtt az örök nyugalom valóság fölötti (vagy alatti) birodalmába menekíti.

A „ténylegesen” rögzíthető helyszíneket (Moszkva, Jeruzsálem, „fantasztikus” színterek) mintegy keresztbe metszi az a térszerkezet, amely a regény értelme szempontjából igazán lényeges. Egyik oldalon a személytelen viszonyokra redukált pragmatikus tér (Berliozék, Patkányölőék), másik oldalon pedig a személyes viszonyok bázisán végtelenné tágítható imaginárius tér (Margaritáék). Ez utóbbi teljes egészében zárt marad a moszkvai polgártársak előtt, láthatatlan marad számukra mindvégig, mint a boszorkánnyá változott Margarita repülése és az „50-es számú lakásban folyó gyanús üzelmek”.

Az imaginárius teret tagoló idő más törvényeknek engedelmeskedik, mint az órával mérhető. Ez az időn kívüli tér ad keretet a személyiség számára belső szabadságának megélésére. De nemcsak az egyéni életidő, hanem a „történelmi idő” kronologikus rendje is a megszokottól eltérő törvényeknek van alárendelve. Így fordulhat elő, hogy Woland egyszerre van jelen Kantnál, Pilátusnál és Margaritánál. A regényben múlt és jelen, a hétköznapok valósága és a természetfölötti ugyanannak az egységes világnak a lényege, amely ezernyi módon fordulhat egyik állapotból a másikba. A „reális” és az „irreális” síkok egymásba szövődnek, a látszólag összeférhetetlen dimenziókból állandóan „átbeszélnek” a szereplők.

A jeruzsálemi és a moszkvai történet cselekménye szimbolikusan a nagyhét napjain játszódik: Jerusalaimban mindvégig péntek van, a passió napja, Moszkvában szerdán késő délután kezdődik a történet, és szombaton alkonyatkor ér véget. A szereplők ekkor átlépnek a transzcendens időtlen szférájába (32. f.), és a vasárnapra – a megváltásra, a feltámadásra – virradó éjszakán Pilátus elindul a fény felé, a címszereplők pedig belépnek az örök nyugalom békés világába. A cselekmény három napja egybeesik a húsvéthagyománynak azzal a mozzanatával, hogy a keresztre feszítéstől a feltámadásig terjedő három napot a gonosz uralmának tekintették.

A jeruzsálemi és a moszkvai történet összefüggéseit, az egész regény jelentésének egységét a vezérmotívumok, az analógiák, a szimbólummá váló valóságelemek rendszere teremti meg. A motívumok átszövik a regény szövegét, a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, a legkülönbözőbb helyzeteket vonatkoztatva egymásra.