Az az irodalmi értelmiség, mely szívében a reformkor folytatásának vágyát őrizte, magára maradt. A nagy 1859-61-es föllendülés egy-két év alatt teljesen lehanyatlott, s az 1860-as évek a magyar történelemnek és a magyar irodalomnak egyaránt a súlyos csalódás évei lettek.

1867 leoldotta ugyan az országról az abszolutizmus és az önkényuralom bilincseit, s a nemzet uralkodó osztályainak kezébe adta legfőbb dolgainak intézését (kivéve a hadügyet, a pénzügyet és a külügyet), de a magyarság ideálját, a teljes nemzeti függetlenséget nem valósította meg. Mégis biztosított annyi előnyt, hogy bár nagyon lelkesedni érte nem lehetett, bolygatásainak veszélyeitől az ország egységét és a magyarság vezetőszerepét féltő emberek általában visszariadtak. A kiegyezés az akkori európai hatalmi erőviszonyok s a magyarországi társadalmi-politikai feltételek között elkerülhetetlen, reális egyezség volt.

Az egyes uralkodó társadalmi rétegek a kiegyezés világában mégsem találták meg azonnal a helyüket, s elégedetlenek voltak vele, főleg a középbirtokosság. Részesedését a hatalomban, a gazdasági lehetőségekben kevesellte, s a “teljes függetlenség” jelszavával ellenzékbe vonult. A középbirtokosok egy részének a vagyona – a föllendült tőkés versenyben, avult gazdálkodása és idült tőkehiánya következtében végképp elúszott. Válság válságot követett. Végül 1875-ben a kiegyezést létrehozó párt és az elégedetlenkedő középbirtokosság pártja között megegyezés jött létre, s a két párt – Szabadelvű Párt néven – Tisza Kálmán vezetésével egyesült. Az államigazgatás jelentős része a középbirtokosok kezébe került. Így még megmaradt birtokának megőrzésére lehetőség nyílott; a birtokát elvesztett többség pedig az államapparátusban helyezkedett el. A külföldi tőke beáramlásával meginduló gyors kapitalizálódás együtt járt az életfelfogás nagy mértékű átalakulásával. A pénz egyre növekvő uralma maga után vonta a közerkölcsök megdöbbentő lezüllését: az önzés és a korrupció szinte demoralizálta a nemzetet.

Az 1867 utáni korszak közhangulatát heves illúzióvesztés, csalódottság jellemezte, mely a kiegyezést követő válságokból táplálkozott. “Ez legmélyebben az úgynevezett passzív rezisztencia idején felnőtt, elszegényedett és városba, főképp a fővárosba özönlött fiatal, nemesi eredetű nemzedéket járta át. Egyik részét, mégpedig a hasonlíthatatlanul nagyobb részét azért, mert az új állam, az új társadalmi berendezkedés nem tudta megadni azt, amit ifjúságukban, a rezisztencia idején és jutalmaként a függetlenségtől reméltek, elvártak… A másik részt, a hasonlíthatatlanul értékesebb, de hasonlíthatatlanul kisebb részt, nemzedékük, társadalmuk alkalmatlansága következtében járta át a kiábrándultság hangulata. Úgy vélték, az ország, a nemzet ismét elmulasztja lehetőségét, s most talán immár végképp. Hiszen úgy látták, az iparosodó nemzetek kíméletet nem ismerő versenyében és az öntudatra ébredt szomszédnépek körében, küzdelmében a magyarság nem bírja megtartani eddigi helyzetét, hatalmi állását” (Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó,

 

Új írói törekvések

Az új, fiatal nemzedék írói, epikusai elsősorban a 67 utáni bénító életérzésnek kívánták feltárni a gyökereit. Elemezték a kiábrándulást szülő viszonyokat, s keserű bírálatot mondtak a polgárosodni képtelen, dzsentrivé alakuló nemességről. A kiegyezés utáni kiábrándultságot szólaltatta meg a kor egyik legjobb, realista remekműve:

 

Arany László (1844-1898)

A délibábok hőse (1873) című verses regény

A rajongó, “romantikus” ábrándozással, a jövőt megszépítő álmodozással, hittel való keserű, önironikus és egyben fájdalmas leszámolás ez a mű. Hőse, Hübele Balázs az 50-es, 60-as években felnőtt nemzedék jelképe. Jóravaló tehetség, tele van jó szándékkal. A hősi nagyság, a nemzetért való tettek vágya fűti. Egyik ábrándból a másikba szeret bele, de egyik mellett sem tart ki. Folyton új eszme után kapkod, s minden rajongása szétpukkan. Csak álmodozni tud, dolgozni nem, kitartó munkára képtelen. – Először forradalmat szító tragédiát akar írni, majd Garibaldi seregébe lép, hogy felszabadítóként térjen vele vissza hazájába. Később tőkés vállalkozásokba kezd, ipart akar teremteni – angol mintára – szülőföldjén, de ez a szándéka is csődbe jut, mert sem önmagát, sem környezetét nem ismeri valóságosan. Végül – ifjúkori szerelmét is meggyalázva – visszahullik oda, ahonnan társai nagyobb része el sem indult, s ahonnan az ô ki- szakadása is csak látszat volt: a vidéki földbirtokosság tehetetlen és reménytelen világába, öncsaló ábrándhiteibe.

Maga Arany László is elbúcsúzik regényében a nagy álmok mámorától, az ifjúság szép délibábjainak elfutó korától, de ezt fájdalmasan, mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé áll, noha ez nem elégíti ki, s irigyli azokat, akik 67 után is hisznek egy szebb, boldogabb, emberibb állapot eljövetelében.