A felvilágosodás eszméi Csokonai költészetében

Az estve Rousseau nyomán a természet romlatlanságát állítja szembe az emberi társadalom romlottságával. Az alkony tündérien szép leírásával indul a költemény. Romlatlan, idilli harmónia uralkodik a természetben, az alkonyi erdőben. Ide, ebbe az ideavilágba menekül a költő, vigasztalásért, lelki enyhülésért, bánatot oldó élményekért. A fájdalom, a szomorúság, az igaztalan megbántottság csupán az ember osztályrésze, ilyen érzelmek ismeretlenek a természeti környezetben. A zsibbasztó emberi görcsök csak a természet „kies szállásain” engedhetnek fel. Kiszakad a költőből az áttételezés nélküli, közvetlen panasz: „e világba semmi részem nincsen”. A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, a harmóniából diszharmónia lett. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon megjelenése megszüntette az ősi egyenlőtlenséget. A befejezés tulajdonképpen keserű, rezignált sóhaj: az ősi idilli maradványa, a közös kincs csupán a természet még áruba nem bocsátott néhány szépsége: az „arany holdvilág”, az „éltető levegő”, a „legszebb hangú szimfónia” és az „édes erdei hangzások”. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, hogy a természet szerint minden ember egyenlő.

A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. 1799-ben írta Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című verset. A magyar viszonylatokról beszél. A népi vonás ebben a rokokó virtuozitással megalkotott művében még csupán a tehetséges parasztgyerekek elkallódása miatt érzett aggodalommal és keserűségben jelentkezik. A táj elbájoló szépsége által keltett csodálkozás szembekerül a műveletlenség sivárságával. Az iskolák hiánya következtében Somogy „tudatlan, formálatlan”: a jó eszű legények betyárrá és zsivánnyá lesznek. De itt is hangot kap a távoli jövő ígérete, a remény: ez a vidék még „új Helikon” lehet. A nemességet hibáztatja a tudatlanság miatt.