Pozitivizmus
A 19. századi gondolkodás egyik, filozófiai szempontból is fontos fejleménye a pozitivizmus kialakulása. Megalapítója, August Comte (1789-1857) sajátos következtetéseket vont le a rendszerfilozófia válságából. Arra jutott, hogy az a metafizikai gondolkodás, amely a korábbi időket jellemezte, nem alkalmas a tudomány megalapozására. A metafizikai gondolkodás (amely a rendszerfilozófiákra is jellemző), annak idején legyőzte a mitikus gondolkodást, most azonban ezt a metafizikát kell felváltania a megismerés pozitív stádiumának. Ebben a stádiumban a tényekre szorítkozó (pozitív) tudományos gondolkodás már önmaga tisztázza a saját megalapozási problémáit: végül mindent a tudomány fejlődése old meg. Ezáltal a pozitivizmus az egyik forrásává válik a tudománybabonának, annak a hitnek, hogy a tudomány a megoldás minden társadalmi problémára.
Ez a nézet filozófiai szempontból nem valami kifinomult (később az ún. neopozitivizmus törekedett is filozófiai bizonytalanságának orvoslására: egyfajta radikális empirizmust csinált belőle, amely a logikai módszert állítja a középpontba), de mégis megnyilvánul benne valami, ami igen fontos a filozófia szempontjából. Az újkori filozófusok természetesnek vették, hogy a filozófiára vár a tudomány megalapozásának feladata. A pozitivizmus megjelenése azt jelzi, hogy vannak, akik ezt a szerepet már nem a filozófiára, hanem magára a tudományra, vagy a tudomány valamelyik részére osztanák.
A gyakorlati filozófia szempontjából igen fontos, hogy a pozitivizmus szülte egy új típusú társadalomtudomány, a szociológia eszméjét. Ez a társadalmat a filozófiai spekulációktól megszabadítva, a pozitív társadalmi tényekből igyekezett megismerni. A korábbiakkal ellentétben a jogot (amelynek filozófiája természetesen gyakorlati filozófia volt) nem tekinti a társadalmi szerveződés alapjának. Nem fogadja el a társadalom normatív önképét (jogi eszméit, politikai ideáljait, erkölcsi világát): tényszerűen megragadható összefüggésekből (törvényszerűségekből) magyarázza a társadalmi jelenségeket. Ebben az összefüggésben a társadalom normatív önképe is csupán az egyik vizsgálódási területe lesz szociológiának (a jogszociológiának, a politikai szociológiának). Később ebből alakul ki az a nézet, hogy a szociológiai megismerésen iskolázott társadalomelmélet át tudja vállalni a filozófiai reflexió szerepét (ilyen jellegét ölt Niklas Luhmann és Jürgen Habermas társadalomelmélete is). Még akár az a gondolt is teret nyerhet, hogy a filozófia voltaképpen fölösleges a szociológiához képest: David Bloor szerint a filozófia többnyire fattyú szociológia.
