Hirdetés

Johann Gottlieb Fichte (1762-1814)

7 perc olvasás

Sokgyermekes szegény család fiakként született Rammenauban. Jénában és Lipcsében végezte tanulmányait; sokáig házitanítóként dolgozott rendkívül kevés fizetésért. Lipcsében kezdett hozzá Kant tanulmányozásához. Egy műve kapcsán kirobbant ateizmus-vita miatt Berlinbe költözött. Ekkorra már Kant érdeklődését is felkeltette: írt egy művet, melyet Kant neve alatt jelentettek meg, de kettőjükön kívül ezt senki nem tudta, nem is jöttek rá. Mikor Kant feltárta az igazságot, egy csapásra híres lett. Korának egyik legnevesebb szónoka volt, előadásait még az akkori osztrák követ, Metternich herceg is hallgatta. Kezdetben a francia forradalmat lelkesen üdvözli, Napóleon császárrá koronázása után azonban a történelemben mutatkozó minden rossz megszemélyesítőjét látta a korzikaiban. 1814-ben tífuszban halt meg.Két főműve 1894-ben jelent meg: A tudománytan avagy az úgynevezett filozófia fogalmáról és A teljes tudománytan alapvetése. A tudománytan itt nagyjából azt jelenti, mint kantnál a transzcendentálfilozófia. Az alábbiakban filozófiájának főbb gondolatait emeljük ki, főleg azokat, melyek Kant fordulatának fényében érdekesek lehetnek.

Hirdetés

A kiinduló kérdés: hogyan magyarázzuk meg azon képzeteinket, melyeket a „szükségszerűség érzése kísér”? Abban ugyanis nem kételkedünk, hogy vannak olyan képzeteink, amiket nem kísér ez az érzés, amikor szabadon alkothatjuk képzeteinket. Ám nem mindig érezzük így, és tulajdonképpen ez az, amit tapasztalatnak nevezünk. A tapasztalatban összefonódik a dolog, amiről van a tapasztalatunk és az intelligencia, amely ezt felfogja. Ha ezt a kettőt elválasztjuk és valamelyiknek elsőbbséget adunk, különböző filozófiákhoz jutunk.

Fichte szerint tehát csak két következetes filozófiai rendszer létezhet. Az egyik a materializmus, vagy szenzualizmus, minden esetre dogmatizmus. Eszerint a képzet a dolgokból vezethető le, feltételezi a „magában való dolgot”, amely hat az intelligenciára. A másik az idealizmus. Eszerint a dolog a képzetből vezethető le, feltételezi a magában való intelligenciát. Hogy melyik mellett döntünk, az az ember legbensőbb lényegétől függ, minden esetre az önállósággal és tettvággyal teli ember az idealizmust fogja választani – így a szerző is. De számára elméletileg is az idealizmus az egyetlen következetes rendszer. Ha ugyanis a dolgok létéből indulunk ki, soha nem adhatjuk magyarázatát annak, hogyan létezik tudat a dolgokról. (A materialisták persze más véleményen vannak). Ha azonban a gondolkodásból indulunk ki, abból levezethetjük a dolgokról való képzeteinket, tehát a tapasztalatot. A magánvaló Én a fichtei transzcendentális filozófia kiindulópontja. Ez szabad, semmi által nem korlátozott és végtelen szabadságában cselekvő is. Szabadság és tett a két legfontosabb „tulajdonsága”, amit szem előtt kell tartanunk.

A filozófia kezdete a gondolkodó szubjektum. Ez önmagát „tételezi” – ez a tett a fichtei tudománytan kiindulópontja és első alaptétele: Az Én tételezi saját létét. Így is kifejezhetjük ezt: „Gondold el önmagadat!” Ne feledjük, hogy a kanti képzetalkotásnak is előfeltétele az öntudat. Az ész, ami alkotó tevékenység, ebből származik; kezdetben volt a tett.
Fichte elégedetlen azzal, hogy kant egymás mellé állította az elméleti és gyakorlati észt. Jelezte, hogy mindkettő közös gyökérrel rendelkezik, egységesek. Bár kimondja, hogy a gyakorlati észnek elsőbbsége van ez elméleti ész előtt, Fichte leszögezi: az elméleti ész is „tett”, rendszere „gyakorlati idealizmus”.

Honnan származik a tapasztalat? Fichte elutasítja azt a kanti gondolatot, hogy a „magában való dolog” kívülről hat ránk. A tapasztalat az észből származik. De hogyan lehetséges ez? Az érzékelésben, tapasztalatban az a sajátos, hogy benne azt érezzük, mintha egy idegen „valami” érintene bennünket. Az „idegen”, „külső”, „Nem-Én” (így nevezi Fichte) megalkotása nem tudatos alkotás (akkor ugyanis soha nem keletkezhetne a kívülről jövés érzése), hanem tudat előtti, szabad és ok nélküli folyamat; így hozza létre az Én a Nem-Ént. Hogy ezt miért teszi, az abból érthető meg, hogy az Én a maga legmélyebb lényegében tiszta, végtelen tevékenység. E rendeltetésének csak akkor felelhet meg, ha korlátokba, ellenállásba ütközik, és itt tevékeny lehet. Mivel önmagán kívül semmi nem létezik, így magának kell ehhez anyagot alkotnia.

Hirdetés

Fichte azzal kezdte, hogy rendszere nem különbözik a kanti rendszertől, ő csupán világosabban adja elő Kant filozófiáját, mint ahogy erre maga Kant képes volt. Vegyük észre azonban a különbségeket! Kantnál van a „magában való dolog”, mely számunkra megismerhetetlen, mi csak azt ismerhetjük meg belőle, ami nekünk jelenségként adódik. A képzetalkotás, tárgyalkotás azonban hozzánk tartozik – csakúgy, mint a tér és az idő, ami szintén a mi szemléleti formáink. Abban tehát, ahogy számunkra a képzetek megjelennek, „saját kezünk munkája” is benne van Kant szerint, ám ettől függetlenül a dolgok „magukban” léteznek, tőlünk függetlenül, bizonyos fokig magukban kiismerhetetlenül. Fichte azzal, hogy a „magában való dolog” létezését, mint olyat elveti és a dolog létét tőlünk függővé teszi, túllép Kant eredeti szándékain. Álláspontját szolipszizmusnak is hívhatjuk, ami annyit tesz, hogy nincsenek rajtunk kívül álló, tőlünk függetlenül létező dolgok. A dolog tehát nem létezik „magában”, az idealizmus filozófiája a dolgot a gondolkodásból vezeti le, nem csak képzete, de léte is a képzetalkotótól függ, ezáltal a külső „természetet” is beemeli az Én-be. Szubjektum és objektum azonossága jön így létre az énen belül. A folyamatot úgy is felfoghatjuk, hogy az Én ellentételezésként magával szembeállítja a Nem-Ént, a természetet. Ám ennek a priori előfeltétele az Én és a Nem-Én eredeti egysége, az Abszolút Én, mint a kettő eredeti szintézise. A világ nem más, mint az Abszolút Én kibontakozása az Én-ben és a Nem-Én-ben. Ennek jelentőségét Hegelnél fogjuk látni.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!