Német felvilágosodás, német idealizmus

1. A 17-18. században kifejlődött szabadversenyes kapitalizmus élén Anglia haladt, amely az „ipari forradalom”  eredményeképpen a világ „ ipari műhelyévé” vált.

A németek elméleti fogékonysága közismert. Hatalmas előrelépést jelentett a korábbi filozófiákhoz képest, hogy középpontba állította az emberi tevékenységet, a szubjektum és objektum kölcsönhatását, dialektikáját.

A klasszikus német filozófia megalapozója Immanuel Kant. Zárkózott, remeteszerű életmódja, rigolózus magatartása miatt „ kőnigsbergi remetének” nevezték.

Megírta „ Az ég általános természettörténete és elmélete” című művet, amelyben felvázolta híres elméletét a Naprendszer keletkezéséről, amely aztán a Kant-Laplace hipotézisként került be a tudomány történetébe. Azt írta: a Földnek története kell, hogy legyen, mert a Naprendszer nemcsak térbeli egymásmellettiséget, hanem  időbeli egymásutániságot is jelent.

Az igazi kanti filozófia az ún. kritikai korszakban alakult ki. A kritikai filozófia elnevezés arra utal, hogy Kant valamennyi  emberi képességet  és azok addigi értelmezését bírálat tárgyává tette. A leghíresebb filozófiai művei: „ A tiszta és kritikája”, melyben ismeretelméletét, „ A gyakorlati ész kritikája”, melyben etikai nézeteit, „ az ítélőerő kritikája”, melyben természetfilozófiai elveit fejti ki.

Fő műve „ a tiszta ész kritikája” az ember megismerő képességét vizsgálja, a tudás lehetőségét és korlátait. Hume filozófiája alapján rájött, hogy a tapasztalatból semmifele általános és szükségszerű ismeret nem szerezhető, következésképpen az empirizmus nem lehet kielégítő filozófia.

A Kant által vizsgált kérdés: Hogyan lehetséges tudományos megismerés?

Kant elemzése abból a tényből indul ki, hogy a tudományos megállapítások kijelentő mondatban fogalmazódnak meg. A kijelentő mondatnak van alanya (A) és van állítmánya (B). Az alany és az állítmány kapcsolata kétféle lehet.

„ B, vagy hozzátartozik az alanyhoz A-hoz, az A fogalomban (rejtett módon) benne foglaltatik, vagy B egészen kívül van az A fogalmon, habár kapcsolatban áll vele. Az előbbi esetben analitikusnak, az utóbbiban szintetikusnak nevezem az ítéletet. Analitikus (állító) ítéletek tehát azok, melyekben az állítmánynak az alannyal való kapcsolatát az azonosság alapján gondolom, azoknak pedig melyekben e kapcsolatot nem az azonosság alapján gondolom, szintetikus ítéletek legyen a nevük”.

Az analitikus ítéletek a prioriak (eleve adottak), s a deduktív következtetés alapján szükségszerűen igazak, de nem feltétlenül újak. A szintetikus ítéletek a posterioriak (a tapasztalatból származnak) s, az induktív következtetés alapján újak, de nem feltétlenül igazak. Kant a kettőt összekapcsolja, ő olyan tudományos ítéleteket akar, amelyek egyrészt logikai szükségszerűséggel igazak, másrészt megfelelnek az általános tapasztalatnak. Az ilyen ítéleteket a priori szintetikus ítéletnek nevezi. Kant kiinduló kérdése ezért így hangzik: Hogyan lehetséges a priori szintetikus ítélet?

Kant az ember képességeit- az érzékelést, az értelmet és az észt- tette vizsgálat tárgyává. Kimutatta, hogy az érzékelés és a tapasztalás aktív tevékenység, mert az emberben kialakulnak bizonyos a priori szemléleti formák: a tér-idő képzetek, s az ember ezek közreműködésével érzékel, így a tapasztalat térben és időben rendezhetővé válik. Kimutatja, hogy a tudat rendező tevékenysége tapasztalás közben „teremti” is a tárgyakat, ezért nemcsak az ismeretek alkalmazkodnak a dolgokhoz, hanem maguknak a dolgoknak is alkalmazkodniuk kell az ismeretekhez. Azt a felismerést, hogy a dolgok is alkalmazkodnak a megismeréshez és Kant a „kopernikuszi fordulat”-nak nevezi filozófiájában. Rámutat, hogy a megismerés a tapasztalattal kezdődik, de a tapasztalat formái, az a mód, ahogyan tapasztalunk, az megelőzi a tapasztalatot. Mindez azonban csak a jelenség-világ megismeréséhez elegendő. Ezért van a matematika, a geometria és a természetismeret előnyben a filozófiával szemben. A filozófia azonban olyan dolgokat akar megismerni, ami hozzáférhetetlen, felfoghatatlan, ezért megismerhetetlen. Az emberi ész a világ végső kérdésének vizsgálatánál antinómiákba- feloldhatatlan ellentmondásokba-ütközik.