Jean-Jacques ROUSSEAU (1712-1778)

Genfben született, mélyen vallásos hugenotta családban, s ebben a szellemben is nevelkedett . Órásmester atyja megismertette az irodalommal is, esténként a klasszikus és korabeli szerzõk mûveit olvasták. Plutarkhosz hatása politikai tárgyú mûvein is érzõdik. Az olvasás mellett a másik nagy szenvedélye a természetben való barangolás volt, (olyannyira bele tudott feledkezni a sétákba, hogy Genfet is azért hagyta el mert a város kapuinak zárása után ért csak vissza, s nem mert már hazatérni.) Tizenkét éves korától több mesterségre is ki akarta taníttatni az apja, de egyik sem nyerte meg Rousseau tetszését, végül vésnöki munkából tartottta el magát. Tizenhat éves korában elhagyta Genfet, s Savoyába ment, ahol egy idõre áttért katolikus hitre. Majd több éven keresztül Madame de Warensnél talált menedéket, s itt nyílt lehetõsége az érzelmi elmélyülésen túl az alaposabb mûvelõdésre is. 1743-ban a velencei francia követ titkára lett, s keményen dolgozott is, de nem kapta meg a fizetségét, ezért Párizsba ment, ahol kottaírással kereste a megélhetéshez szükséges pénzt. Itt kötött barátságot Diderot-val, aki felkérte, hogy írjon zenei tárgyú szócikkeket az Enciklopédiába. (Rousseau ekkor dolgozott ki a hangjegyek lejegyzésére egy új módszert, miszerint a hangjegyeket számokkal helyettesítette. Ez pontosabbnak bizonyult, de sokkal bonyolultabbnak.) Ekkor (1750-ben) értesült a dijoni akadémia pályázatáról, melynek témája: “Elõbbre vitték-e a mûvészetek és a tudományok az emberiséget?” Rousseau el is nyeri az elsõ díjat, mégpedig azzal a véleményével, hogy a civilizáció az erkölcsöket inkább rombolja, mintsem javítja. Voltaire úgy reagál erre az álláspontra, hogy Rousseau vissza kívánja téríteni az emberiséget a természetbe, de nem azt érti ezen, hogy vissza kell térni az eredeti õsállapothoz, hanem csak a civilizáció káros hatásaitól kellene megválnia az emberiségnek. (Maga Rousseau is eszerint kíván élni, s eladja még óráját is mint felesleges civilizációs eszközt.)
Míg az elsõ esszéjében inkább csak felveti a problémát, addig a második értekezésében, az Értekezés az emberek közti egyenlõtlenésg eredetérõl és alapjairól c. írásában már az okokat is boncolgatja. Kortársaihoz hasonlóan õ is feltételez egy -harmonikus- természeti állapotot, amikor az “ember természeténél fogva jó”, s csak a természetes egyenlõtlenség létezett (életkor, értelmi képességek stb. szerinti eltérések). Idõvel, a magántulajdon megjelenésével felbomlott a természeti állapot, megszûnt az egyenlõség, s a magukra maradt egyének léte kezdett kilátástalanná válni. A gazdag-szegény, hatalommal bíró-gyenge (hatalom nélküli), uralkodó-szolga ellentét mindenképp változáshoz vezetett. Rousseau a Társadalmi szerzõdésrõl c. mûvében újfent elutasítja a vissza a természetbe álláspontot, s míg a második értekezésben csak az okok vizsgálatáig jutott el, addig A társadalmi szerzõdésben már a megoldást is körvonalazza. Mielõtt e mûvét megírta volna (1762) élete többször is új fordulatot vett: az Értekezések sikere után Genf vezetõi meghívták a városba, s mivel épp összekülönbözött az enciklopédistákkal, el is fogadta a meghívást. Rövidesen azonban Genfbõl is mennie kellett az Emile és A társadalmi szerzõdés miatt, de Párizsba sem térhetett vissza, mert a Sorbonne és a párizsi parlament is elítélte ezen írásait. Nagy Frigyes megszánta, és birtokán nyújtott mrnedéket Rousseau-nak, de a helybeliek méregkeveréssel vádolták, s emiatt megint szöknie kellett. Végül Hume karolta fel a francia gondolkodót, s 1765-ben Angliába menekítette, ahol kezdetben a társasági életben is sikereket ért el, III.György még évjáradékot is biztosított neki, de egyre elhatalmasodó üldözési mániája miatt elhagyta Angliát is. Visszatérhetett Párizsba, s utolsó éveit Ermenoville-ben töltötte sétákkal és fûvészkedéssel. Elég rejtélyes körülmények között hunyt el 1778-ban. Hamvait 1794-ben a nagy rivális, Voltaire mellett helyezték el a párizsi Pantheonban.

Fõbb mûvei:
Emil avagy a nevelésrõl (1762), A társadalmi szerzõdésrõl (1762), Új Heloise (1760)

Politikai filozófiája: (A társadalmi szerzõdés c. mûve alapján)
Politikai elképõzeléseit elméleti és gyakorlati kutatások alapján fejtette ki, ugyanis már a velencei diplomáciai szolgálat idején tanulmányozta a politikai intézmények és a társadalmi berendezkedés törvényszerûségeit, s Politikai intézmények címmel tervezett egy nagy összefoglaló munkát is. Másrészt Machiavelli, Grotius, Pufendorf, Althusius és Montesquieu tanai is hatással voltak rá.
A társadalmi szerzõdés kiinduló gondolata az, hogy “az ember szabadnak született, s mindenütt láncon van”. Ennek az az oka, hogy a természeti állapot megszünt. Míg a természeti állapotban az ember mint erõs, magányos egyén élt, az érzéseire hagyatkozhatott, az önszeretet (amour de soi) kialakította az együttérzést, mely biztosította az egyenlõséget és a szabdságot. Ezt a harmonikus, idillikus állapotot törte meg a magántulajdon megjelenése, mely munkamegosztáshoz, konkurrenciaharchoz; az önszeretet megszûnése pedig önzéshez vezetett. Így váltotta fel az érzelmeket, a kultúra, a gondolkodás uralma, mely az embereket megfosztotta a természetes szabadságuktól, s az erkölcsök meggyengülésével az emberek szolgává váltak. (ezen elvesztett szabadság visszaszerzésének egyik lehetséges útja a helyes nevelés, melyet az Emile-ben írt le, s melynek lényege a szív kimûvelése, a “negatív nevelés”, azaz nem szabad töméntelen tényanyagot súlykolni a bontakozó gyermeki lélekbe, hanem magából a dolgokból kell tanulnia, s csak a fiatalság kezdetekor szabad mûvészetre, irodalomra és vallásra tanítani.)
Az egyének léte a természeti állapot felbomlásakor veszélybe került, mivel “a fennmaradásukat veszélyeztetõ akadályok ellenállása már nagyobb, mint az az erõ, amelyet az egyén képes kifejteni, hogy fenntartsa magát ebben az állapotban”. A kipusztulás rémképe merült fel, s ez ellen az egyetlen lehetséges megoldás: “csak egy mód van, hogy biztosítsák fennmaradásukat: összeszedni erõiket … olyan összesített erõt képezni, amely már le tudja küzdeni az ellenállást.” Az emberek társulnak egymással, s ezáltal lemondanak ugyan egyéni szabadságukról, de eddigi természetes jogaik átruházásával biztosítják fennmaradásukat és a társuláson (társadalmon) belüli kiteljesedésük lehetõségét is. A társulás tagjai miután egymással szerzõdtek (egyesítették erõiket), megbízzák (szerzõdéses formában) a kormányzati hatalmat (vagy egy egyént, s ekkor monarchia az államforma; vagy egy testületet, s akkor köztársaság). A végrehajtó hatalom feladata a társulás érdekeinek és a közakaratnak (volonté gneralé) érvényesítése. A közakarat (amelynek mindenki aláveti magát, ha azt a közösség elfogadta) mindenki akaratát képviseli, de csak azután, hogy az egyéni érdekek egyeztetése után elfogadták a kompromisszumos megoldást. Rousseau úgy képzelte, hogy az egyéni akaratok kioltják egymást és egy közös -átlagos- elfogadható kompromisszum születik. A törvények is csak akkor érvényesek, ha ezt a közakaratot fejezik ki, s mivel a törvényekbe is ez jut kifejezésre, s mivel a végrehajtó hatalom joga is csak az, hogy ezt érvényesítse. így a fõhatalom a nép kezében van (népszuverenitás elve). A nép ugyan átruházta ezt a jogot a végrehajtó hatalomra, de csakis garanciák mellett. A túlkapások elleni biztosíték a periódikusan tartott nemzetgyûlés, mely két kérdést tisztáz: ‘. fenntartja-e a fõhatalom (azaz a nép) az eddigi kormányzati formát vagy nem; 2. ha igen, akkor megtarja-e a jelenlegi kormányzatot. A nép a rendszeres felelõsségre vonás jogával köteles élni.
Rousseau eszményi államának a kis demokráciákat tarja, hisz ezekben a népgyûlés mûködése kiegyensúlyozott, a polgárok erkölcsei egyszerûek, jogi és vagyoni szempontból egyenlõek. (Nagy kiterjedésû és nagy lélekszámú államok esetében ez nem valósítható meg, ilyen esetben Rousseau elveibõl egy diktatórikus hatalmi rendszer vezethetõ le. Maga Rousseau példaként Lükurgoszt állítja.) A népszuverenitás elvét alapul vevõ álamvallás megteremtése is része az állami teendõknek Rousseau szerint.
Ezeket az elveket fogja a gyakorlatba átvinni Robespierre és Saint-Just is, d e a késõbbi politikai rendszerek, mind a liberális, mind a diktatorikus rendszerek sokat kamatoztatták Rousseau elveit.