Énkép, filozófia

2. Különálló létének tudata

Mint ahogy a test-én kezdetben egybefolyik a külső világ tárgyaival, a gyermek „én”-jének, különálló létének tudata is lassú fejlődés eredménye. Ennek az egybefolyásnak reális alapja van, hiszen a csecsemő teljes életközössége – szimbiózisa – anyjával a megszületése után is folytatódik (szükségleteinek kielégítése, táplálék, testhelyzet-változtatás, teljesen az anyjától függ), sőt emellett fokozatosan érzelmi szimbiózis is kialakul. Lassan a kapcsolatok szélesebb köre jön létre, a környezet egyes személyei elkülönülnek, de a saját személy és a „másik” még nem válik el élesen. Az elkülönülés kialakulásában erős hatása van a gyermek nevének, megszólításának. Az „én” névmás használata ugyan jelzi az éntudat jelenlétét, de hiánya nem jelenti feltétlenül annak hiányát. Az éntudat kialakulásában segít a gyerek helye a családban. ő a legnagyobb vagy legkisebb gyerek; a „jó gyerek”; a „jókedvű gyerek”, a „csibész”. Fontos tényező az éntudat kialakulásában a múlt, az én folyamatossága. „Én vagyok” mindaz, amit magam éltem át, akivel ezek és ezek a dolgok történtek, aki körül ezek és ezek a személyek élnek, akinek a kiskoráról ezt és ezt mesélik. Befolyásolja az éntudatot az is, hogy környezete a gyermeket milyennek látja, milyen szerepet juttat neki. A gyermek ilyenkor a kívülálló szemével látja magát.

3. Az éntudat megnyilvánulása

A saját tulajdon kiemelése: 2–3 éves gyerekeknél állandó konfliktusok forrása a tulajdonért való harc. Nem egyszerű birtoklási vágyról van szó, hiszen adott tárgynak ugyanolyannal való helyettesítése sokszor nem megoldás, mivel a gyermek az övéhez ragaszkodik. Jó éntudat és beszédfejlődés esetén ennek hangot is ad: „Ez az enyém”. Bühler az éntudat első megnyilatkozását a tudatos választásban látja. Általában egyéves kora körül a gyerek az elé tett tárgyakból már nemcsak a keze ügyébe kerülőt választja ki, hanem választásában szándékosság, következetesség mutatkozik. Két-három évesnél e választásnak már kifejezett akarati jellege van (jó éntudatfejlődés esetén). Az éntudat fejlettségének könnyen észrevehető megnyilvánulása az a mód, ahogy a gyermek önállóságát élvezi és követeli: „én is tudom”, „egyedül akarom”. A kialakuló éntudat „legforradalmibb”, a felnőttet a legtöbb probléma elé állító megnyilatkozása a gyermek dacossága, a dackorszak. (Erről később még lesz szó.) A felnőtt éntudatában benne foglaltatik az a kép is, amilyennek tudni szeretné magát, azok a szokásbeli és erkölcsi követelések, amelyek ilyen és ilyen viselkedésre, ilyen és ilyen cselekedetre késztetik. Ezeknek, az éntudat szerves részét képező követeléseknek is megvan a maguk fejlődése. A gyermek a szülők vagy szülőhelyettesek – nevelők – utasításai szerint viselkedik, mert fél szeretetük elvesztésétől. Később mintegy magába olvasztja a hallott követeléseket, annyira magáévá teszi őket, annyira eggyé válik velük, hogy végül már nem is ismeri eredetüket. Így tesz, mert nem tehet másként, mert ha másként tesz, lelkiismeret-furdalást érez. Az én elé állított követelések rendszerébe belefolynak a kulturális és társadalmi hatások is. Az éntudat zavarai rendkívül széles skálán mozognak, a súlyos elmebetegségektől (a beteg idegennek, megnagyobbodottnak érzi egy-egy testrészét; vagy az én elidegenedése, hasadása) az enyhébb neurotikus tünetekig. Mikor csak érzelmi, magatartásbeli hiányosságokat észlelünk, ritkán gondolunk arra, hogy esetleg az éntudat zavara áll a háttérben.

Intézeti körülmények között sokszor előfordul érzelmi elsivárosodás, de tudnunk kell, hogy van akarati elsivárosodás is, ami a gyenge éntudattal függ össze. Ennek következménye lehet a későbbiekben a bizonytalanság, közöny, befolyásolhatóság, sodorhatóság. Sok elhibázott pályaválasztásnak, párválasztásnak itt kell keresni a gyökerét.

4. Az éntudat kialakulását veszélyezteto körülmények

Az élet folyamatosságának hiánya (változó otthon, változó nevelők, nincs múlt).

Az élettörténet egysége megszakad, és könnyen megszakad az én azonosságának az érzése is. A gyermek új nevelői szemében mást és mást jelent. Esetleg a gyerek valamelyik tulajdonsága, megnyilvánulása az egyik nevelő szemében pozitívnak hat, míg a másik nevelő vagy nevelőszülő szemében negatívnak. (Például az egyik nevelő a „belevaló”, talpraesettebb gyerekeket kedveli és ezt a viselkedést erősíti meg, míg a másik a csendesebbeket, a visszahúzódóbbakat fogadja el jobban.) Az új otthonban semmit vagy majdnem semmit sem tudnak a gyermek múltjáról, szokásairól, érzelemvilágáról. Még az is előfordul, hogy a gyermek nevét is megváltoztatják, akár mert idegenkednek az eredeti névtől (például József Attilát Öcsödön Pistának hívták), akár mert másfajta becézést találnak ki (például András, Andris, Bandi).