Egyetemes összefüggések III.
1. Rész-egész totalitás
A részeknek a belőlük képződő egészhez való viszonya régi problémája a filozófiának. Nem minden rész együttes halmaza képez egészet. Az csak akkor jön létre, ha a részeket funkcionálisan kölcsönös kapcsolatok kötik össze. E kapcsolatok keretében a folyamatokat belső viszonyok, erők stb. határozzák meg. A részek és az egész kölcsönösen feltételezik egymást, egymás nélkül nem létezhetnek. A részek sajátos minőségüket csak az egészen belül nyerik el. (Pl. testrészek és test viszonya.) Belső szerkezettel, elemekkel és az egésztől viszonylag különálló önmözgással rendelkeznek. Az egyénre a társadalom sok tekintetben meghatározólag hat, de emelett az ember megmarad fizikai, biológiai és szellemi adottságai totalitásának.
A totalitáson belül a részek sajátos struktúrát képeznek, amelyben alá- és fölérendelő hierarchiában helyezkednek el. Ez a hierarchia változó. (Pl. gazdaság-politika —hatalomváltás: politika-gazdaság) A részek ugyanúgy determináltak az egész által, mint az egész a részek által. A részek viszonylagos önmozgása előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy más egészet alkotnak, vagy más egész részeivé válnak. A totalitás elvének különösen nagy szerepe van az élő organizmusok és a társadalom tudományos vizsgálatában.
2. Holizmus és redukcionizmus
A rész és egész viszonyának értelmezése a redukcionizmus és a holizmus filozófiai irányzataiban alapvető jelentőséggel bírnak. Azt a felfogást amely szerint a képződmények mint magasabb minőségek csupán bonyolultságukban különböznek az összetevő elemek minőségétől és ezért – kellő tudományos felkészültséggel – az összetevő elemek létszintjének (mint alacsonyabb szintnek) a törvényeiből megmagyarázható, leírható az egész (magasabb) létszintjének a viselkedése: – redukcionizmusnak nevezzük. (Anglia – „nehezen kezelhető” peremkerületi gyerekek nyugtatózása). Ezzel ellentétes felfogás a holizmus, miszerint az egész (mint magasabb rendű képződmény) sajátosságait kifejező törvények nem vezethetők vissza a részeket leíró törvényekre.( a homo sapiens és a társadalom)
3. Lehetőség és valóság
A valóság részei állandó mozgásban, változásban vannak. Egy dolog jelenlegi állapota és jövőbeli változási iránya, illetve kialakuló új állapota közötti összefüggés leírását teszi pontosabbá a lehetőség és valóság kategóriája. Az új elemei már a régi méhében létrejönnek. A régi és új közötti harc során az addig csak lehetőség formájában jelenlévő lehetőség valósággá válik. A tárgyak és jelenségek reális létezését nevezzük valóságnak, azaz valóság az ami reálisan létezik. A létező belsejében megszületődő újat jelöljük a lehetőség kategóriával, azt ami megfelelő feltételek mellett bekövetkezhet. A megvalósult lehetőség – az új valóság, amely újabb fejlődési lehetőségeket foglal magába. Az objektive létező realitás (valóság) mindig sokminőségű, benne sok különféle lehetőség létezik.
Több lehetőség esetén az ember aktív közreműködésével úgy alakíthatja a feltételeket, hogy a számára kedvező lehetőség váljék valósággá. A lehetőségek között meg kell különböztetnünk azokat, amelyek megvalósításának megvannak a külső feltételei – ezeket reális lehetőségeknek nevezzük. Amelyeknek az adott pillanatban nincsenek meg a feltételei, de – nem mondanak ellent az objektív törvényeknek – a jövőben minden bizonnyal kialakulnak, ezeket formális, absztrakt lehetőségeknek nevezzük. Ezeket többnyire a tudományos előrelátás tárja fel. A lehetőségektől meg kell különböztetnünk az illúziókat, a megalapozatlan fantázia szülte elképzeléseket. Ezek valójában csak a „dolgokba” belelátott „lehetőségek”. (Kiből lehet hegedűművész?) Hasonlóképpen illúzióhoz vezet a formális lehetőségek összetévesztése a reális lehetőségekkel, amikor olyan lehetőségek teljesülését várjuk, amelyek megvalósulásának feltételei még hiányoznak. A történelmi fejlődésre alkalmazva, a lehetőség kategóriájával szinonim fogalomként használjuk az alternatíva kifejezést. (Szószerint ez kétféle választási lehetőséget jelent, de ma már szélesebb értelemben is használják, választási lehetőségeket értve alatta.)
