David Hume (1711-1776)

Hume szkepticizmusa a tényigazságokkal kapcsolatos ismereteinket sajátos színben tünteti fel. Hume ugyanis felfigyelt arra, hogy az indukció nem képes teljes bizonyossággal felruházni egyetlen tételt sem. Az induktív általánosítás ugyanis mindig véges számú tapasztalat (például megfigyelés) összegzése révén áll elő. Csak arról adhat számot, hogy mi következik az eddigi tapasztalatokból, arra nem adhat biztosítékot, hogy a jövendő tapasztalatok is igazodnak majd az általánossághoz. Az induktív általánosítás a jövőben várhat tapasztalatokra vonatkozóan csak egy bizonyos valószínűségi értékkel (bár alkalmanként igen nagy valószínűségi értékkel) ruházza fel az ítéleteinket. (Az, hogy eddigi tapasztalataink szerint minden reggel felkelt a nap, nem teszi egészen biztossá, hogy ez holnap is így fog történni: pusztán egy ésszerű várakozást, egy nagyon erős valószínűségi ítéletet alapoz meg.)

Hasonlóképpen módosuláson mennek át Hume-nál a kauzális kapcsolatok jellegére vonatkozó elképzeléseink. Annak fényében, amit a kétely erejéről megtudtunk, már azt sem mondhatjuk, hogy képesek lennénk megkérdőjelezhetetlen kauzális kapcsolatot felmutatni a jelenségek között. Csak azt mondhatjuk, hogy eddigi tapasztalataink szerint két jelenség mindig együtt járt („valahányszor felhevítettük a vizet, száz foknál mindig forrni kezdett”). Amikor ok-okozati kapcsolatot állítunk fel közöttük, valójában asszociáció révén teremtünk közöttük kapcsolatot. Az, hogy ez az együttjárás annak a jele, hogy a két jelenség kauzális kapcsolatban áll egymással, pusztán csak a tapasztalat által valószínűsített hit, amit a megszokás táplál.

Mindebből az következik, hogy a természettudományos ismeretek (a tényigazságok) területén (logikai értelemben) sohasem tehetünk szert teljes bizonyosságra. A tudományos tételek legfeljebb ugyanazt a bizonyosságot élvezhetik csak, amit a józan ész által diktált tételek. (Ez jelentős eltérés Descartes-hoz képest, aki követőivel együtt azt gondolta, hogy a tudományos módszerek olyan bizonyosságot hordoznak magukban, amit a köznapi tapasztalat nem nyújthat.)

A későbbiekre is tekintettel érdemes leszögezni, hogy Hume nem állította, hogy minden ismeretünk osztozik a tényigazságok jellegzetességeiben. Rámutatott az ismeretek egy másik csoportjára is: az észigazságokra. Ezek jellegzetes példái a matematikai ítéletek. Ezek esetében lehetséges a teljes bizonyosság, mert itt elvonatkoztatunk a tapasztalat tartalmától. Itt annak a közegében mozgunk, ami a fogalmakat jellemzi (nem az egyes háromszögeket vizsgáljuk, hanem a háromszög fogalmi adottságait tisztázzuk). Ezeknél nem kell számolnunk azzal, hogy a későbbi tapasztalat megcáfolja az eddigieket (mondjuk hogy az eddigi háromszögekre mind igaz volt a Pitagorász-tétel, de egyszer csak találkozunk egy olyannal, amelyre nem igaz). Mint majd látjuk, Kantnál később kiváltképpen jelentőssé válik az a kérdés, hogy fenntartható-e az észigazságok és a tényigazságok efféle megkülönböztetése.