Az újkori filozófia kibontakozása: empirizmus
Főleg Descartes munkássága nyomán, a 17. század közepére kirajzolódtak az újkori filozófia körvonalai. Ez a filozófia újragondolta a filozófia tematikáját és új módszertani ideálokat teremtett. Olyannyira felértékelte a természetfilozófia szerepét, hogy a metafizika feladatává alapvetően a természettudományos megismerés filozófiai alapjainak tisztázását tette. Új filozófia született, amely, lassan, de biztosan kiszorította a skolasztikus filozófiát.
Az új filozófia győzelme azonban egyáltalán nem azt jelentette, hogy innentől a Descartes elképzelései által kijelölt úton indultak el a filozófusok. Bár Descartes hosszú időre meghatározta a filozófiai viták tematikáját, és terminológiai megoldásai is sokáig tovább éltek, filozófiai rendszere kezdettől a viták kereszttüzében állt. Szinte senki nem ismerte el, hogy Descartes eljutott egy jól védhető metafizikai koncepcióhoz. A filozófusok tehát újra és újra nekiveselkedtek, hogy elvégezzék az új metafizika (és az új ismeretelmélet) megalapozását. A filozófia arculata az újkorra gyökeresen megváltozott. Az újkori filozófia ‘természetes állapota’ a különböző, egymással gyakran alig érintkező irányzatok szembenállása lett. Bár az újkorban is megjelennek olyan koncepciók, amelyek igen nagy befolyást gyakorolnak a filozófusokra (Descartes, Locke, Hume, Kant), ezek már nem voltak képesek azon a módon integrálni a filozófiai kutatásokat és szemléletmódokat, mint annak idején Arisztotelész (részben pedig Platón) filozófiája.
Az újkori filozófia kibontakozását tehát a rivális hagyományok kibontakozásaként kell elmesélnünk. Bár az újkori filozófia belső összefüggéseit többféleképpen is fel lehet vázolni, mégis az tűnik a légésszerűbbnek, ha abból indulunk ki, a filozófiai viták dinamikáját a leginkább az empirizmus és a racionalizmus szembenállása határozta meg. Amint azt korábban jeleztük, az empirizmus és a racionalizmus szembenállása visszavezethető a kartéziánus filozófia egyik problematikus mozzanatára: az innát ideákkal kapcsolatos tanításra. Azok, akik elutasították az innát ideák létezését, arra jutottak, hogy az ismeretek (vagyis az elmében fellelhető ideák) forrása csak a tapasztalat lehet. Ok lettek az empiristák. Azok viszont, akik valamilyen formában elfogadták az innát ideák létezését, a racionalizmus táborában találtak otthonra.
Érdemes itt tenni egy megjegyzést. Descartes-ot sokan a racionalizmushoz sorolják, és ez természetesen egyáltalán nem alaptalan, hiszen ő maga is kiállt az innát ideák létezése mellett. Ugyanakkor látni kell, hogy sok szempontból az empirizmus is az ő filozófiájából merített ösztönzést. (Ez különösen jól látszik Locke esetében.) Az empiristák is elfogadták azt a kiindulópontot, hogy az ideák és a valóság közötti kapcsolat kérdését kell tisztáznunk, illetve hogy a tudományos megismerés filozófiai megalapozásának különleges jelentősége van. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az empiristák és a racionalisták osztoznak Descartes örökségén.
Empirizmus
Az empirizmus tehát olyan filozófiai irányzat, amely az ismeretek tapasztalati eredetét hangsúlyozza. Az empirizmusnak sok változata képzelhető el, ezért érdemes leszögezni, hogy az újkorban az a változat terjedt el, amit szenzualizmusnak is szoktak nevezni. A szenzualizmus az ismeretek forrásának az érzékszervi tapasztalást tekinti. Ennek a fajta empirizmusnak az alapjait sok vonatkozásban már Francis Bacon lerakta (merthogy a szenzualizmus megjelenik nála), ám, mint láttuk, az ő viszonya ambivalens volt az empirizmushoz (bírálta az ‘empiristát’). Az empirizmus szoros értelemben vett története ezért Hobbes-szal kezdődik. Az empirizmus érett, sok vonatkozásban máig befolyásos változatait azonban Locke és Hume dolgozták ki. Ebből jól látszik, hogy az empirizmus Angliában és Skóciában bontakozott ki. Ami azt illeti, hosszú évszázadokra uralkodó irányzat is maradt Nagy-Britanniában. A 18. században azonban a kontinensen is erősödött befolyása — különösen Franciaországban. (Voltaire, amikor metafizikáról értekezik, locke-iánus empiristaként tűnik fel.)
