Hirdetés

S. A. Kierkegaard

7 perc olvasás
silhouette photography of person standing

Kierkegaard élete

Soren Aabye Kierkegaard (1813-1855) Koppenhágában született 7 gyermek közül a legfiatalabbként. Apja sikeres kereskedő volt, aki zsarnokian szigorú vallásosságban (pietista szellemben) nevelte fiát, s mindenáron papot szeretett volna képeztetni a fiából. Teológiai tanulmányait Koppenhágában kezdte el, s féktelen társasági életet kezdett élni, de ennek során személyiségén egyre inkább elhatalmasodott a kétségbeesés. 1834-ben Berlinbe utazott, hogy a hegeli rendszert bíráló Schelling előadásait hallgathassa. Visszatérése után megtért, és teológusként, illetve férjként kívánt felelős társadalmi szerepet betölteni, de 1841-től (Az irónia fogalma c. írása megjelenése után) feladta eddigi terveit, és írói pályára lépett. Műveit magánkiadásban jelentette meg, s mivel ezek a Vagy-vagy c. művét leszámítva igen csekély visszhangot váltottak ki, anyagi helyzete is megrendült. Utolsó éveiben élesen szembefordult a dán egyházzal, s 1854-ben ki is lépett annak kötelékéből, majd nyilvánosság előtt a sajtóban folytatott vitákat a hivatalos egyházzal, s ezzel a közvélemény nemtetszését is kivívta. Ezen viszonyok és lelki vívódások közepette 1855-ben az utcán összeesett, s nem sokkal ezután meg is halt.

Hirdetés

Kierkegaard filozófiai munkássága

Életművét filozófiai szempontból két szakaszra bonthatjuk:

  • I. 1841-1846: Az úgynevezett pszeudonim korszak, melyben irodalmi és filozófiai műveit tudatosan választott, s emiatt kifejező írói álnéven publikálta.
  • II. 1847-1855: (többnyire) a teológiai jelleg az uralkodó. Műveire általában jellemző az írói műgond, a szépírói stílus és szerkesztés, még kifejezetten filozófiai tárgyú műveinél is!

Tipikusan azok közé a filozófusok közé tartozott, akik meghaladták korukat, s épp emiatt életében jórészt elutasításra talált, halála után – a századfordulótól – viszont “felkapott” filozófus lett, írásait német nyelvre fordították, s így széles olvasóközönség élvezhette egyre aktuálisabbá váló gondolatait.

Főbb művei: Vagy-vagy (1843), A szorongás fogalma (1843), Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai töredékekhez (1846), A halálos betegség (1848), Önvizsgálat (1851)

Életét és filozófiai életművét döntően két esemény határozta meg: apja szörnyűnek tartott bűne, illetve Regina Olsenhez fűződő ellentmondásos viszonya. Atyja – még a nélkülözések idején, 12 éves korában – a jütlandi pusztában megátkozta Istent, s maga Kierkegaard is úgy érezte, hogy ezért a bűnért neki magának is vezekelnie kell. Regina Olsent 1840-ben eljegyezte, s a következő évben a legnagyobb meglepetésre az eljegyzést -tisztázatlan okok miatt- felbontotta. Tettét soha nem indokolta, de nem is tudta túltenni magát rajta, s egész írói-filozófiai működését nagy mértékben meghatározta.

Kierkegaard Hegel Abszolutum-felfogásával fordult szembe, s azt mint “az általános zsarnoksága az egyes felett” jellemzi, hiszen a Szellem fejlődésének csak egy bizonyos szakaszán, s akkor is csak egy bizonyos időre jelenhetett meg Hegelnél a gondolkodó egyén, de ekkor sem mint autochtón módon cselekvő egyén. Ezért Kierkegaard a gondolkodással szemben a gondolkodó egzisztenciára irányítja a figyelmet. Az egzisztencia, aki nem más mint a konkrét, térben és időben véges létező, akit csak a maga létezésében lehet és kell megismerni, s csak az egzisztencia lehet az egyedüli megragadható valóság. Descartes “Cogito, ergo sum” kijelentését megfordítja: “Sum, ergo cogito.” s ennek kapcsán jelenti ki, hogy “a szubjektivitás az igazság, az igazság a szubjektivitás”. A kérdés immáron az, hogy mi az ember, az egzisztencia?

Hirdetés

“Az ember -szintézis; a végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony.”

A selbst, a saját én pedig olyan én, aki “önmagához viszonyul”, azaz önmaga megvalósítása, pillanatról pillanatra történő viszonyulás önmagához, s egyúttal a világhoz és Istenhez is.

Az egzisztencia nem annyira a gondolkodásban, hanem elsősorban a bensőségességben, az érzésben ragadható meg. Az egzisztencia alapélménye a szorongás, mely több, mint puszta félelem, mert a félelem tárgya konkrétan megragadható. A szorongást három tényező válthatja ki: a halál, a szabadság (választás), illetve Isten. Az ember a szorongásból csak úgy szabadulhat, ha Istenre bízza magát (de ez az Isten nem az egyházak által hirdetett Isten, hanem egy végtelen, transzcendens valóság, melynek segítségével áthidalható az egzisztencia és az Isten közötti mélységes mély szakadék). Aki Istent elutasítja, az a kétségbeesés állapotából nem tud kilépni (ld. halálos betegség), aki viszont a hit által eljut Istenhez, az arra bízta magát, aki “őt meghatározta”. Az Istenhez való eljutás (“a mélység átugrása”) három stádiumon keresztül történhet.

I. Esztétikai stádium

Az ember még nem választja önmagát, hanem “az életet élvezni kell” álláspontját képviseli.

Ennek a stádiumnak tipikus képviselője Don Juan, aki természete – ösztönei – szerint cselekszik, s élete passzív történni-engedés. De a tömegember hétköznapi létéből való kiemelkedés igénye az individualizálódás során az egyén érzékeivel szemben az erkölcsöt választja, s eljut a 2. stádiumba.

II. Etikai stádium

Az önmegismerés és önmegvalósítás lehetősége adatik meg, s a felelősség és tökéletesség társadalmi értékrendjének egyéni elsajátítása mellett felmerül a jó és rossz közötti választás problémája. Minél inkább mélyed el az ember önmagában, annál inkább ébred önmaga végességének és korlátainak tudatára. Az egyén felismeri a bűnt, s annak terhét, hogy nincsenek meg az etikai eszmények szerinti élet feltételei, mert a bűn ezek megjelenését akadályozza. A véges és végtelen (transzcendens, abszolút) én dialektikája vezeti el ez az egyént a 3. stádiumhoz.

Hirdetés

III. Vallási stádium

Az önmagát bűnösként felismerő ember ráébred arra, hogy a bűntől csakis Isten szabadíthatja meg.

Ezzel tudatára ébred annak a paradox állapotnak, hogy öneszmélése során az egyénnek rá kell döbbennie arra, hogy önmagát (mint véges ént) meg kell semmisítenie abból a célból, hogy helyet teremtsen ahhoz, “hogy Isten eljöhessen”, s nyitott legyen az abszolútum felé. Ez az a paradoxon (véges és végtelen egysége), mely csak a hit által oldható fel, ugyanis a hit az “a nagy ugrás, mellyel a végtelenbe jutok át”. A vallási stádiumba való átlépés nem sima átmenetként valósul meg, hanem a dialektikus ugrás segítségével. Ezeket a kérdéseket boncolgatja a Félelem és rettegés c. művében.
Az egzisztencia középpontba állításával Kierkegaard megalapozta az egzisztencializmus irányzatát.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!