A felvilágosodás
A felvilágosodás
A felvilágosodás olyan összetett eszmetörténeti korszakként tartható számon, amelyen belül a fő húzóerőt valóban a filozófia jelentette, de korántsem a szónak abban az értelmében, amelyben az eddigiekben találkoztunk vele. A felvilágosodás korában ugyanis a filozófiát az az újkori bölcseletben meghonosodott szemlélet uralja, amely a természettudomány szigorú módszerét tekinti érvényesnek, s amelyet nem csupán a világ leírására lát alkalmasnak, hanem az állam irányítása és a szellemi élet egyéb területei (vallási türelem, emberi és polgári jogok, gondolat- és sajtószabadság stb.) tekintetében is. A filozófia társadalmi (mindennapi) problémákkal foglalkozik, és először nyit szélesebb rétegek felé.
A felvilágosodás a különböző nagy nemzetek eletében egyaránt másképpen ment végbe. A brit felvilágosodás tekinthető a legelső olyan kezdeményezésnek, amely a fentebb említett jellemzőknek megfelel. John Locke, David Hume, illetve kisebb brit morálfilozófusok (Shaftesbury, Bernard Mandeville, Francis Hutchenson, Adam Smith, Thomas Reid és sokan mások) az angol forradalmat (1640-1649) követően léptek fel, ez a légkör pedig kedvezett olyan társadalom- és erkölcsfilozófiai kérdések kibontakozásának, amelyek sokkal kevésbé kerültek összeütközésbe az egyházzal és a politikai hatalommal, mint a kontinens országaiban.
A brit szellemi életet ennek megfelelően a gondolatszabadság, a természettudományos eredmények tisztelete és elismerése, a demokratikusabb államrend jellemezte. A britek jog- és morálbölcseleti elgondolásairól részben már volt szó, de az alábbiakban is említésre kerül néhány további gondolat is. A holland felvilágosodást az angliaihoz hasonló körülmények segítették elő, ám filozófiailag olyannyira kimagasló gondolatok nemigen maradtak ránk, mint nyugati szomszédja esetében.
Ahogyan a brit felvilágosodás előzetes szerepben, a német felvilágosodás utólagos helyzetben tetszeleg. Jócskán a brit és a francia demokratizációs törekvéseket követően lépett színre ez a mozgalom, melynek kevesebb képviselője volt, mint a már említett és alább említendő országokban. A Kant előtti bölcseletet egyetemi szinten uraló katedrafilozófia, melyet Leibniz gondolataiból Christian Thomasius (1655-1728), majd Christian Wolff (1679-1754) fejlesztett, majd adott ki tankönyvek formájában.
II. Frigyes (1712-1786) porosz király az első említésre méltó felvilágosult gondolkodó, aki udvarába gyűjti az akkor már híres francia gondolkodókat, Rousseau-t, Voltaire-t, a berlini akadémiát és udvarát „franciásítja”. Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781) a deizmus és a kereszténység között próbál hidat verni, megkísérli a vallásszabadság eszméjét filozófiai alapokra helyezni. A bölcs Náthán című drámájában különféle vallások egymás mellett élése érdekében emeli fel hangját. A történelem, a nyelv és az ész kérdéseivel foglalkozik Johann Gottfried Herder (1730-1803), Johann Georg Hamann (1730-1788), illetve Friedrich Heinrich Jacobi (1743-1819) is.
A francia felvilágosodás
A katolikus egyház jelenléte, a szilárd abszolutista uralom, amely Franciaországot jellemezte, nem tette könnyűvé a felvilágosodás színrelépését. A francia felvilágosítókra egyben a radikális, forradalmár jelzőt is illeszthetnénk, hiszen gondolataik terjesztéséhez, elismertetéséhez nem csekély küzdelemre volt szükség. Míg Angliában a forradalmat követő szellemi mozgalomként lépett fel a felvilágosodás, addig Franciaországban annak előkészítőjévé vált. A korszak nagy vállalkozásaként említendő az újkor ismerteit átfogó igénnyel taglaló Enciklopédia, avagy a tudományok, a művészetek és a mesterségek elméleti szótára c. munka, amely 1751 és 1772 között 28 kötetben látott napvilágot. Ebben a filozófia, a tudományok, a történelem és a politika mellett helyet kaptak a gazdasági élet és a technika kérdései is. A mű eredetileg egy angol lexikon fordításának indult, s csak Diderot-nak köszönhető, hogy eredeti alkotás lett belőle.