PUSZTULÓ ERDŐ.

PUSZTULÓ ERDŐ. – Tompa Mihály

Borítva halmot, völgyet, bércet:
Messzebbre, mintsem a szem érhet,
Ágával a felhős magasba,
Gyökével a mélységbe hatva,
S erőt vevén a cseplye- s tüskén:
– Az ősi erdő álla büszkén.

S hozott a hír, mely róla ment szét,
Bámúlót és – tövére fejszét:
Sok szép sudar s derék ledőle…
De a sebet gyorsan kinőtte,
És a fák, melyek megmaradtak,
Lőnek még sokkal izmosabbak.

Vihar s forgószél ütve rája:
Megtépve lőn zöld koronája;
A föld ingott alatta gyakran, –
Mig fenn az ég zordon haragban
Ontott reá tüzes villámot;
De, bár zugott, zengett: – megállott.

És most az erdő egyre ritkul,
Szil s tölgy megválnak lombjaiktul;
A büszke csert, bár élte hosszú,
Bár fennáll még, – már őrli a szú,
S mitől a vándor meg-megrebben:
Egy-egy omlás a rengetegben…

S mig látni a fát: bús, epesztő:
Kétségbeejt a sarj, a vessző…
Roszul fakadt, növése görbe,
Nem fel siet, de a töbörbe.
Ha dús sarjban nincs ifjulása,
Elvész az erdő, bárki lássa!