VERESPATAK.

VERESPATAK. – Tompa Mihály

– – – – –
Régen város volt ez helyen,
Zsigmond király idejében.
Két templomok, nagy tőtések
Arany bányák és sok ércek.
Az mély árok bizonyítja,
Bonfinius ezent irja;
De a dúló rabló Csehök
Elpusztiták, a pártütők!
A Krisztusért immár kérünk,
Édes atyánk légy mivélünk!
– – – – –
Anno 1624. die 26. augusti.
(A telkibányai templom falán, belől.)

Hol Telkibánya bércein lebeg
Bozótos erdő kétes árnya,
S a fejsze egyhangúan döng, kopog,
Odvas bükkök tövébe vágva;

Hol, vén fukar módjára, a bérc
Sziklás ölébe rejti kincseit,
S megátalkodva állja, tűri
A kutató bányász vas-ékeit:

Áll Kányahegy, Itt hajdanában
Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér;
Öléből most forrás buzog fel,
Veres habokkal, mintha volna vér.

Lelkem varázs fuvallat éri,
Állván a bércen s a patak felett;
S im titkos ajk susog fülembe,
Csodás regében ó történetet.

                   ——

Miként a hangya, nyárszakában,
Dolgozva hemzseg lyuklakában,
– Hogy megrakott tárháza légyen,
Ha vihar fog dühöngni télen -:

Régente e bérc mély ölében
Úgy hemzsegett az ember épen;
A bánya népe éj-naponta
Érces sziklát feszíte, onta.

Az ember kincs után sovárog
S ha intnek a csábos sugárok:
Megjárja a mély tenger ágyát,
És fúr sötét hegyekbe’ bányát.

E bérc igen dúsan fizette,
Hogy élve benne eltemette
Magát a bányász; s merre vágott,
Elé ezüst s arany sugárzott,

És szombaton, déltől napestig
Dolgozhatott saját kezére;
Szorgalma addig amit ásott:
Az lőn egy héti munka-bére.

                   ——

Épen kondult a dél harangja,
– A bérceken széttörve hangja; –
S a hét utolsó napja lévén,
Moraj támadt a bánya mélyén.

Szerencse föl! harsogva zengett;
A bérc repedt, a szikla rengett
Erős karok sulyos csapásán,
Forogván bennök tompa csákány.

A munka folyt nagy szenvedéllyel,
A kincs sovár, lázas dühével;
S a dúlást gyakran abba hagyván.
Civódtak hitvány ércdarabkán.

De aki ül kincsén sötéten,
Harag gyult a szellem szemében;
S megútálván e kapzsi népet,
Barlangja ajtaján kilépett.

S kiket kincsén kapkodni látott;
Nagy boszúsan köztök megállott;
S hogy ellenségit elveszítné:
Hatalmas karját szétfeszíté…

Az érc fenn estimára kondúlt,
Midőn a bányaőr kiindúlt,
S imádkozni egy Miatyánkot,
A bánya torkánál megállott,

Azonban rémület fogá el,
Észrevévén, hogy nádpálcája,
– Mit megtámaszta a torokban –
Görbülni kezd abroncs módjára.

»A bánya száll!« kiálta rögtön,
– És a kiáltás mélyre szállott;
»A bánya száll! kiálta újra,
Hanem hivőkre nem talált ott.

»Isten nevére esküszöm, hogy
A bánya száll! siessetek ki…!«
De a kincsvágy erős a szívben!
Gunyszó felelt, – s nem jött ki senki.

S a bérc nagy hirtelen lesűlyedt,
Földrázó dörgésnek közötte;
S a bánya kincsbeteg dulóit
Ércomladék alá temette.

Mely elragadt testvért, barátot,
S bús sírja lőn a kedveseknek:
A bércet, fájdalom-szavával
Nevezte a nép Kányahegynek.

                   ——

A veres patak – szól a monda, –
A gyilkoló sziklák alatt,
– Kik háromszázan voltanak, –
A holtak véréből fakadt.

S mig az idő betelni nem fog,
Mely a szellemnél irva van:
Foly a patak s eret kutatni
Jár a bányász haszontalan;

De majd megenyhül bősz haragja,
– A vérszin forrás enyész, –
S mikép hajdan volt, Kányahegyben
A gazdag bánya nyitva lész.