ÖZVEGY GÓLYA.

ÖZVEGY GÓLYA. – Tompa Mihály

Távol tenger szigetérűl
Visszakerült párja nélkűl.
A szigetnek vad lakója
Tartja párját nyügben,
Vagy elveszett – mert közöttök
Nincs, ki lenne hütlen!

S  alig lesz az ég sugáros,
A tavakra el-kiszálldos;
De sietve visszafordul,
Mintha fészkén várnák,
Hol örvendve, kelepelve
Lebocsátja szárnyát.

Tojás-költés idejére
Ő is lapul a fészkére;
Üres fészkét üli híven,
Üli éhen, szomjan;
Be-benyúlkál az orrával
Hű anyai gondban.

Fiatalok szárnya megnőtt,
Vigan űzik már a felhőt;
S ő egész nap a fiait
Tanitgatja szállni;
Itt az idő: hüvesülnek
A nap éjszakái.

Itt az idő: s utnak indúl,
Száll a messze tengeren túl;
Fészke mellett itt is, ott is
Hiven forgolódik;
Vándorlását, gyötrődését
Igy folytatja holtig.

Szemeimmel elkísérem,
Mikor száll a kéklő égen;
Ez  a madár mintha sorsunk
Élő képe volna!
A szív ha szent tárgyat veszt el,
Tartja magát képzelettel,
Mint az özvegy gólya!