A SÓLYOM.
A SÓLYOM. – Tompa Mihály
Kősziklák közt, biztos helyre,
Van a sólyom fészke rejtve;
A tojó ül, – alig várja,
Hogy kikeljen már tojása!
Mit anyai indulattal,
Meg-megforgat éjjel, nappal.
És a him a puszta kőszál
Magas ormán ülvén, őrt áll,
S martalékot hogyha éhez,
Amint vág a földszinéhez:
Még a nád se száll gyorsabban,
Mikor a kézív lecsappan.
S melyet körme megragadhat:
Dús prédául esik a vad;
S egy falatkát meg nem izlel,
Haza-siet minden ízzel;
S hű párjának odarakván:
Övé csupán a maradvány.
,Üldögélvén a tojáson,
Légy nyugodtan, édes párom!
Mig a síkon széjjelnézek…
Tiszteletben áll e fészek;
S óvatos lesz kánya, vércse,
Hogy a sólymot meg ne sértse!’
Szól a him és útnak indúl,
Száll a bércek ormain túl…
Elmult a dél, int az alkony:
Minden madár haza tartson!
Haza is tart éjszakára,
Csak a sólyom marad hátra.
Kimerülten, szomjan, éhen,
Szegény kotlós ül a fészken;
Múlik nappal, múlik éjjel,
Bizalommal, csüggedéssel;
S még tojása kárba nem megy:
Mert melegben tartja a begy.
Im hozzá a részvét örvén
A rabló ölyv szól, gyötörvén:
Mi haszna sok epedésnek!
Aki megholt, fel nem éled!
Uj párt s fészket nézz magadnak…
Özvegy sólyom, elfogadlak!
Nem halt ő meg, – mond a karvaly, –
Hűtelen lett… még nagyobb baj!
Balgatagság lenne tőled:
Hogy magot költs hitszegőnek,
S gonoszul vessz az odúban,
Mikor élhetsz vígan, dúsan!
Anyasólyom hallgat mélyen,
Ott a válasz hűségében!
Menekülhet: s halni készűl…
Mi az élet önbecs nélkül!?
Vesszen inkább, – nincs ez annyi,
Mint a fészket odahagyni!
Megsuhan most gyorsan a lég,
Mintha éles karddal szelnék!
Felvisítva s nagy ijedten
Két csábító messze rebben;
S a haldokló himjét látván,
Öröm kél végpillantásán.
,Rabul estem…’ szól a sólyom!
De nincsen akihez szóljon!
Vége van a hű madárnak…
(Im a csirkék már kivágtak)
S viszi himje bérctetőre,
Hogy ott legyen temetője.
S véres tort ül elbusúlva,
Ölyű, karvaly fészke dúlva;
Nem kegyelmez a fiaknak…
S hol egymással összecsapnak:
Pehely röpked, vér szivárog…
– Messze hallik vijjogások.
