MÁTYÁS KIRÁLYRÓL.
MÁTYÁS KIRÁLYRÓL. – Tompa Mihály
Ég már az őrtüz, lángok cikáznak
Erdős tövénél a Hargitának.
Hazug beszéden kapván a székely,
Táborba szállott oktondi ésszel!
Világol a völgy, – fenn barna éj függ, –
Sátor gyanánt áll a terepély bükk;
Sok harci szerszám megtámogatva,
S zagyván szedett nép tanyáz alatta.
Felbolygatott nép ravasz vezérét:
Ott látni Fancsit, Kérdezve néz szét,
Szűk udvarában tábor-tüzének,
Körébe amint többen gyülének.
,Vezér uram hé! minket kegyelmed
Felkölte sok szép igéret mellett!
Kellő a szép szó, de jobb a hadd lám
S ha menne a ló, mért tartja zablán?’
»Zsákmány s dicsőség, derék vitézek!
Mit én igérek s szerzek tinéktek!
De nem siettem, – jó néha a les,
Hogy igy a koncért bizton kitörhess!
Fel most, ki méltó a hősi címre!
Velünk a sors is -! halljátok íme:
Kettétört a kard, mely szabna törvényt…
– Mátyás királynak halála történt!«
E szóra csend lesz, nagy lárma volt bár,
S mint ki roszul hall és ujra szót vár;
Merőn függ a nép vezére ajkán…
– Kétkedve rázván fejét akarhány.
S egy ösmeretlen rögtön előlép,
– Sisak-rostélyzat borítva képét, –
És mond: – ki eddig csak nézte szótlan –
»»Budán halott van! – halott valóban!««
Ama hazug hírt most gyártva épen,
Meghökken Fancsi, – s felnéz sötéten;
Mi ez? ellenség, avvagy barátja,
Magát ki ekkép dolgába ártja?!
Ha cáfol: vágást vágás előzne,
De még bizonylás! kezd fázni tőle…!
S vakösvény e szó: – sürűbe veszvén, –
Budán halott van! vigyázat! ez kém…
»S honnan vitéz úr? – mond Fancsi gőggel, –
– Mely sok vak embert, vesztére tőlt el! –
S ha meg nem sértem, hová törekszik…?«
»»Budáról jöttem s épen csak eddig!««
»Ugy hát, ha zsákba macskát nem árul:
Tán többet is tud Mátyás királyrul?«
»»Tudok! – ki békén s harcban kisértem,
Ösmerve vágyat s titkot szivében!««
»Hohó…! s nem a szót mit ép kiejte?
– Azaz ha holtnak fordulna nyelve -«
»»Lehet! – mert hidd el felőle szentül:
Szózatja könnyen füledbe csendül!««
»S mind ennyi…« – »»Oh nem! még hátra van sok!
– S a hang mely nőtt… nőtt… most szinte harsog –
Tudom: hüséget mikép jutalmaz,
S mit nyer ki vétett: a pártos, a gaz!
Mint mondta, mondom: nincs semmi drága!
Éltem, nyugalmam népem javára!
S ki rút zavargást tudsz bé hüségbe:
Hallj szót galád fő, és ronda népe!«
Zaj kél. Vezér s had most már sokat hall; –
»Ki vagy? halál rád…! föl a sisakkal…!«
»»Legyen! nagyon jó ha láttok s látlak:
Nos…! engem hínak Mátyás királynak!««
S hogy a sisakróst egymásra csesszen;
Vésznél e halk nesz szól rémesebben…
Igen sok egy perc, hogy összefagyjon
A szivben a vér, a szó az ajkon!
S hozzá a vakhit még rémeket told;
Lángszem… fehér arc…! élő-e, vagy holt!?
Élő-e, vagy holt, ki így betoppan…?
S félni miképen kell tőle jobban…!?
»»Mily sok derék tölgy! dús lombja zöldel…
Ha megrakatnám gonosz gyümölccsel…!
Legfőbb helyet fenn, a főnek adván:
De… most az egyszer kegyelmem a fán!««
Babért ohajtván e had vezére:.
Utját ki állná? hadd fusson érte!
És ennyi harcvágy, csatázni mely kész:
Azon segítünk, hogy kárba nem vész.
A lengyel úgy is a magyarra felkelt,
Mentek rá rögtön! nem várva reggelt!
Székely! ha szablyád megülte rozsda:
Kifényesülhet majd vérbe mosdva!
De székely harcolj! harcolj vitézűl!
Mig vérpatak foly holtak szivébűl…
Előre mindig…! ki hátra-fordúl:
E képre bukkan, – s jaj lesz azontúl!
És tudni, székely! javadra lészen:
Hogy nyitva, hunyva jól lát e két szem!
Akárhol a fej, de gondja itt jár…
S Mátyás király él, ha meghal is bár!
