CSÖRSZ ÁRKA.
CSÖRSZ ÁRKA. – Tompa Mihály
Borsod s Heves határán,
Jó vándor, aki jársz,
A sík vidéken egy vén
Ároknyomot találsz!
Ez, mint órjás ekétől
Szántott barázda-ut,
Tiszától a Dunának
Nehány mérföldre fut.
Magas partját mi végett,
Mikor s ki hányta fel?
Az eltünt századoknak
Homályiban vesz el;
S ugy áll a zöld mezőben,
Mint nagy királyi sír,
Melynek porlott uráról
Rég megnémult a hír.
De annyi szent igaz, hogy
Sokszázados korú;
– S jó hogy nem szól, beszéde
Mert volna szomorú! –
Sok év duló hatalma
Megküzködött vele;
De földdel még maig sincs
Betöltve kebele.
S ki tudja, még körűle
Hány embernyom kihal!
Mig ví idő s enyészet
Rontó hatalmival.
De – mint a népnek ajkán
Maig forog neve, –
Csörszárkáról, halljuk meg,
Mit mond az agg rege.
————-
Régen, felette régen,
Sok tenger év előtt,
Elöbb, mint a magyar nép
E szép hazába jött:
A kósza longobárdok
Királya Rád vala,
Pannónián ki úr lőn,
Karjának általa.
A nagy Dunának árja
Fedezte birtokát,
Melynek kövér, meződús
Partján ütött tanyát.
Rád úr kemény vitéz volt,
Termetre óriás,
Esetlen durva bárdját
Három e birta más.
Vad arca, rőt szakállal
Szemig benőve volt;
Többet mondott szemével,
Mint ajkival, ha szólt.
Harc volt egész világa,
S alig hogy megpihent,
Mint a darázs kizúdult
S ismét csatákba ment.
S akit balsorsa ottan
Keze ügyébe vitt:
El nem beszélte otthon
A harc történetit.
Történt egykor, hogy Rád úr
Kemény csatába szállt:
Frigyesnek hítta Csörszöt,
A szép avar királyt;
És ott, hol a Tiszának
Zuhognak habjai,
Vad tűzzel űltenek fel
Csörsz, és avarjai.
És amint összeforrott
A két király hada:
Elsöpré, mint az árvíz,
Ki rája támada.
Az ütközet kemény volt,
De gyorsan vége lőn,
Mert elfutott az ellen,
S elhullt a harcmezőn.
Megadván ellenének
Rád a halálcsapást:
Ivott Csörsszel Hadurnak
Kegyetlen áldomást.
Aztán a harci zsákmány
Osztályra vetették,
Jutott a hadfiaknak,
Bőségiből elég.
De Csörsznek semmi kedve
Osztozni nem vala,
Mert szíve gondolatja
Továbbra szárnyala;
Mert szíve gondolatján
Rád úr leánya élt,
Szép Délibáb, jutalmúl
Frigyes csatáiért.
A puszták vadrózsáján
Merengtek álmai,
Csatás szivét megejték
A lányka bájai;
S megesküvék: alatta
Bár romba dől a föld,
S az ég fejére omlik…
De birni fogja őt!
Rád, tüzhelyére vívén
Harcot leső hadát,
Feléje Csörsz imígyen
Hallatta szózatát:
,Rád, jó szomszéd, frigyes társ,
Ur szép Pannónián!
Megharcolá csatáját
Csörsz érted a csatán;
Kit a halas Tiszának
Uralnak martjai,
És érte élnek, halnak
Kemény avarjai.
Kinek hatalma nagy, – de
Meglásd! – nagyobbra nő…
Harcdíj fejébe’ kéri
Szép Délibábot ő!’
S kis szíve Délibábnak
Gyorsan dobog vala,
Oly kínos-édesen fáj
A szónak általa;
S a fájó édes érzet,
Titkos szerelme volt,
Mely olthatatlan lánggal
Szép Csörsz felé hajolt.
De Rádnak, Csörsz beszédén,
Szörnyen főtt a feje;
Még most nem volt tanácsos,
Hogy vétsen ellene;
És bár eszébe’ sem volt
Od’adni a leányt;
– Mert készült birtokából
Kitolni Csörsz királyt, –
Gondolkodott… vad arca
Villámokat lövelt,
Mig fortélyos fejével
Végűl imígy felelt:
»Nem bánom Csörsz, leányom
Legyen menyasszonyod!
De birni őt – Hadúrra
Mondom! – csak ugy fogod;
Ha, – jól figyelj! – Tiszádnak
Vizmosta partira,
Melyen jövél, az úton
Vizen viszed haza!
Hatalmat emlegettél,
Láttasd meg jó vitéz!
És Rád, édes leányát
Karodba tenni kész!«
Megértvén Csörsz, imígyen
A nagy határzatot,
Népével tüzhelyére
Sietve távozott.
Hószínü harci mén fútt
Szép Csörsz király alatt,
S ott termett a Tiszánál
Miként a gondolat.
Arcára, gyors utában,
Lágy szellet-ár omolt,
S a szellő Délibábnak
Meleg fohásza volt.
———–
Partszaggató Tiszánál,
A zöld füzes felett,
Száz meg száz kéz töré fel
A megfeküdt gyepet;
Csörsz népe talpon állott,
Talpon egész hada,
S nagy és kicsiny, ifjú s vén,
Munkában izzada.
Tekintsd a hangyabolyt meg,
Ha felbolygatva lőn;
Ugy hemzsegett az ember
A népesült mezőn.
Égett a munka, éjjel,
Nappal, későn, korán,
Hogy mély árok hasadt a
Dolgos sereg nyomán;
S Tiszától a Dunának
Vett a mezőn futást,
Naponkint mind tovább nyult,
S haladt szemlátomást.
Csörsz mindenütt jelen volt;
Ha dőlt, ha lankadott:
Népének, biztatása
Megint erőt adott.
Szép Délibáb sohajtva
Nézett kelet felé,
Kétség, remény s szerelme
Fogyasztá, élteté!
Egykor, hogy fenn virasztott,
S vérzé a bú nyila,
Álmot küldött a hajnal
Nedűs pilláira.
S előtte álmain szép,
Tündér világ terűlt,
Amelyben száz varázs kép
Támadt, meg elmerűlt.
Hű Csörsz király, s az árok
Tünék fel álmain,
S szerelmes vőlegénye
Őt vitte habjain;
Felébredett… s boldog volt
Az édes álmakon,
És várván várta hívét,
A gyors hullámokon,
De hasztalan remélt, várt,
S epedt a hű leány,
Mert Csörsz királyt lováról
Egy vészes éjszakán,
– Sürgetve nyargalózván
Az árok mentiben –
Az ég tüzes-villáma
Üté le hirtelen.
Ki vérengző csatákban
Párjára nem talált:
Erős isten nyilától
Látá meg a halált.
És a meglankadott nép,
Legott pihenni tért,
Megátkozván az árkot
Sok fáradalmiért.
S szerelmes Délibáb… ah
Mély volt szívbánata…!
Elhalt, miként az alkony
Csendes fuvallata.
————-
Az ároknak tövénél,
Ároktő most is áll
Borsodban, a Tiszának
Füzlepte partinál.
S a hely, hol véget ére,
Néptől megszállva lőn,
Épülvén Árokszállás
Az áldott sík mezőn.
Sok év letűnt, mióta
Az árok megszakadt.
De a regének ajkán
Csörszárka felmaradt.
———–
Nézzétek Délibábot…!
Verőfényes napon,
Meg-megjelen remegve
A sík határokon.
Az alföldnek vidékin
Tünő szárnyon lebeg,
Csörsz nyughelyét keresve,
És nem találva meg.
S kesergvén most is, akit
Hajdan könyezve várt:
Elönti könyözönnel
Körűl a láthatárt.
És ujra látja álmát,
Melyet rég álmodott,
Mert megtelik vizárnnyal
Csörsz árka is legott.
