HUSZÁR KALAND.

HUSZÁR KALAND. – Tompa Mihály

Szép Erdélyországban… ah mi busító van,
Mi szívetszaggató fájdalom e szóban!
Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája!
Gyászos fekete lett arany fürtid szála.

Zúgó szél képében, ha felkerekedik:
Elmegyen bánatunk magasló bércedig;
S magas bérceiden nyögve törik széjjel:
Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!

Szép Erdélyországban gyászos idők járnak,
Piros vér harmatja a fűnek, virágnak;
Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek:
Egymást tűzzel-vassal pusztítják a népek.

Inség, könyhullatás a belhad gyümölcse,
Nincs aki napjait szorongva ne töltse;
Csak aki a csaták kétes utát járja:
A katonának van néha jó órája.

Egy oláh falunak három huszár vágtat,
Mind a három torka kegyetlen kiszáradt;
S imígy gondolkodnak: a lovat valami
Pincegátor előtt meg kén akasztani!

Lemenő-félben volt már az égen a nap,
Hogy vitézeink a faluba toppannak;
Gyanakszik, fél a nép s bámul a jötteken,
S nyelvöket sem érti, az a veszedelem!

A biró sejté egy kicsinyt a magyar szót,
A szóló oldalán kiváltkép ha kard volt;
S a mi huszáraink érthetőn beszélnek:
Abrakot a lónak, bort az emberének!

A biró hajlongott, tipegett nagy lomhán,
Egy-két nyakatekert magyar szót morogván,
Fejével, kezével intett, mutogatott:
Hogy menjenek hozzá, minden készen van ott.

És házánál talpra állott minden lélek,
Mivel a huszártól rettentően féltek;
A fáradt lovaknak volt abrak meg széna,
Csürkig állott benne a Szellő, a Héja.

De még odaben volt ám egyszer a nagyja,
Vendégit a bíró szívesen fogadja!
És eléjök annyi bort, pecsenyét raknak,
Hogy elég lett volna fél huszár-századnak.

Tetszik a mulatság, – a kancsó fogy, telik…
De a jó bornál is jobban tetszik nekik
A biró szép lánya, – piros az orcája,
S két szeme a szikrát, mint a tűzkő hányja.

Áldom az Istened, édes gyöngyvirágom!
Hol termettél ezen a görbe országon?
Jer velünk! – elélünk együtt olyan szépen,
Hogy az angyalok is kacagják az égben!

A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet,
De a szív jó tolmács, az mindent megfejtett;
Elpirult egy kicsit, – s piros szélű szája
Egyet mosolyodott a három huszárra.

A szép nyalka fiúk neki is tetszének…
Istenem, beh mások az oláh legények!
Lomposok, cammogók, mint egy öreg medve, –
E meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne…

A leánynak mégis nem tetszett egy dolog:
Hogy zsugori apja most ugy sürög-forog;
Hogy oly pocséklást tesz zab, széna és borral, –
S gondolkodott: vajjon magában mit forral?

Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen:
Mikép álompor van az apja kezében;
Azt is tudta már most, miért küldték neki…
S kész volt a három szép huszárt megmenteni.

És addig sompolygott, motozott, míg végre
Szitált hamut tett az álompor helyére;
S könnyűlt szívvel nézte, hogy furfangos apja
Vendégit ugyancsak éteti, itatja.

A mulatság közben setét lett egészen,
Csapatja várta a három huszárt régen, –
Mivel ugy volt a szó, hogy ha meg nem térnek:
Bajuk van… s a többi rontson a helységnek.

Hanem hisz annak sem volna jól a dolga,
Ki a tölt kancsónál ilyesre gondolna!
Vitézink mulattak, – s az ilyen jó gazdát
A csillagos égnél feljebb magasztalták.

Egyik a csákóját nyomta a fejébe,
Hogy csak-ugy nyult belé a vén oláh képe;
Nézd csak az öregből milyen huszár lenne…!
Ránéztek… s rettentő kacaj lett egyszerre.

Másik a hat vágást csinálta meg, – kardján
A csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván:
Hajtogatta vasát, mintha káva volna,
S rémséges dolgokat beszélt elő róla.

Ittak… ittak… de az öreg utóljára,
Rátekergőzvén a jó bor a lábára:
Ültében elaludt, – s pajkos katonák
Hogy menjen feküdni, az ajtón kitolták,

S csak a kellett neki, – alighogy kilépett:
– Mert hisz a vén róka épen nem volt részeg, –
Elvegyíté a port egy jó kancsó borban, –
S hogy isszák, örömmel leste alattomban.

Tudta már a dolgot a fél falu népe,
S készen volt a biró minden intésére;
Kiváncsian várván, hogy a nehéz álom
Mikor vesz már erőt a három huszáron.

Megszólalt pedig már a kakas éjfélre, –
Most a hasítékon a biró benéze
Meglátni a huszárt: hogyan szédül, kábul…
– De azok danoltak torkuk szakadtábul.

Megcsóválta fejét – s darab idő mulva
Lábujjhegyen eljött hallgatózni újra;
A nóta már nem szólt, – de még beszélgettek,
Nagy boszúságára a kaján öregnek.

Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal,
A huszárok lova enni kért nagy zajjal;
Soká fülelt, – s minden volt nagy csendességben,
S gondolta: no már most egy lélek sincs ébren!

Mert szokása az a bús magyar kedélynek:
Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed.
Ült a három huszár… a végig gyúlt mécsbe,
Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve…

Az öreg benyitá az ajtót csendesen…
S rögtön felrezzentek vitézink a neszen,
Hahó öreg gazda! igazodj csak elő…!
Ha már kitisztultál, jer kezdd újra elől!

És kezébe nyomták a rettentő kancsót,
Itatták erővel, szabadulás nem volt, –
Birónk tátogott, mint a vízbe fult csirke,
A hamus bortól s az irtózástól szinte…

Mig ezek így folytak, kiviradt egészen,
S rémületes lárma támadt a helységben,
Hova nagy robajjal ront egy huszár-század,
Kérvén az elfogott, megölt cimborákat.

Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla:
Jaj ne bántsatok! én nem tehetek róla!
Altatót adtak be a birónál nékik,
Én nem is tudtam, hogy viradtig kivégzik.

Viradtig kivégzik?… ejnye aki áldott…
Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot…
Zsivány birátok is, tudom, azt a percet
Megátkozza, melyben a világra termett!

Most a bősz csapat a biró-házhoz nyargal,
Lángoló boszúval és villogó karddal;
De im kit látnak ott? az udvar közepén
Hajadon-fővel áll a három víg legény.

Hogy világos van, azt látták mind a hárman,
Csak a felett voltak bizonytalanságban:
Hajnal-csillag-e az, vagy a nap az égen,
Amely szemeikbe nevet olyan szépen?

Hé pajtás, éltek-e, vagy már meghaltatok?
Hisz a falu végén azt mondták rólatok:
Hogy láb alól ez a biró eltétetett…
De hisz akkor el is bántunk vón mi velek!

Micsoda? A biró? a mi kedves gazdánk?
Hej csak mindig ilyen emberre akadnánk!
Mond a három huszár, s azzal neki esett:
Ölelte, csókolta a rémült öreget.

Erre a lováról a többi is leszálla,
Meleg lett ismét a vén biró konyhája;
Keservesen nézte: mint fogy széna, abrak
S boros hordójában van dolga a csapnak.

Szép leánya pedig örvendett lelkébe’:
Hogy roszabb nem lett a gonosz tréfa vége;
De neheztelt egy-két pajkosabb huszárra,
Ki erővel csókot nyomott az ajkára.

Hogy jól ettek, ittak, szedték a sátorfát,
A három álmost is lovára feltolták;
S ezer köszönetet mondván a gazdának,
A faluból gyorsan el-kivágtatának.

Nagyot sóhajtott a szép leány utánok,
S szemével kisérte, míg csak egyet látott…
De az apja, csakhogy meg nem ölte magát:
A veszett magyarnak hogy a méreg sem árt.

De bezzeg ő! mindig álmos volt és lomha,
Most altatót kapott, szentűl azt gondolva:
Ez a hit s a hamu ugy megártott neki,
Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.