KUVIK.

KUVIK. – Tompa Mihály

Csillagtalan, sötét az ég,
Az óra már éjfélt ütött;
Kiabál a halálmadár
Rozzant, szegény viskó fölött;
Benn a kínok végharca közt
Verdődik a halálra-vált,
És minden hang fülébe hat,
Hogy a rémes hirnök kiált:
Kuvik, kuvik!

Ah élne még, de halni kell,
Meghalna már, de nem lehet;
Sötét gyötrő a pillanat,
Melyet hunyó éltére vet!
S kemény, sujtó itéletet
Kiált fejére önmaga;
Igenlőn vijjogván belé
Az éjszakának madara:
Kuvik, kuvik!

»Nem volt hited, nem Istened!
Gyülölted, martad önfajod;
Embertelen, fás kebled a
Bizalomnak helyt nem adott.
Mely által e szép, nagy világ
Boldogságra teremtett:
Nem akartad érezni a
Mindenható szeretetet!
Kuvik, kuvik!

A megvetett, utált világ
Kebléből száműzéd magad;
Bősz, elvadult állat levél,
Amely az embertől szalad,
Vak gyűlöletben lázbeteg!
Remegtél a tört agg előtt,
Leendő üldöződ gyanánt
Tekintéd a kis csecsemőt.
Kuvik, kuvik!

Nőt nem vevél!… Hah! kebleden!
A kígyót nem melengeted…
Féltél, hogy majd lop, csal, megöl
Saját véred, tengyermeked!
Virasztó nincs ágyad körűl, –
Idő előtt megfojtana
A színe-vesztett rongyokért…
Viraszt csak a rémes dana:
Kuvik, kuvik!«

Végtére, kínos harc után,
A nyomorult végsőt hörög!
S megundorodva hagyja el
A lélek a sártömlöcöt,
Amely midőn a sirba hull:
Még pusztább lesz a puszta ház,
És tátva-nyitva, senkié…
Padlásán a bagoly tanyáz:
Kuvik, kuvik!

Szemét nem fogta senki be,
Temetésén meg nem jelen;
Sirját nem látogatja meg
Sem ismerős, sem idegen:
Halmán zörgő kóró inog,
Nem gondosan ápolt virág;
S a csendes éj óráiban
A bus halálmadár kiált:
Kuvik, kuvik…!!