EMLÉKSOROK EGY SZÉP HÖLGYHÖZ.

4 perc olvasás

EMLÉKSOROK EGY SZÉP HÖLGYHÖZ. – Tompa Mihály

Mi szívet bájol, felgyujt, elragad,
S mint örvény bűbájos körödbe von:
Megáldva vagy hódító kellemek
Csudás kincsével, oh hölgy! gazdagon.

Hirdetés

Szemed nap. Kebled vakitó haván
Sötéten borong fürtid éjjele,
Hogy a fénytől ellankadt pillanat
Meg-megpihenni sűlyedjen bele.

Boldog, kinek számára ajkaid
Rózsáin egy muló mosolyka van;
Boldog ki lát, ki hallja hangodat…
S mi vagy mégis magad? Boldogtalan!

————-

Láttam szemed könyűit omlani,
Borús szép arcod, nemes kebledet,
Amelyet a fájdalmak szélvesze,
Mint egy fehér tavat megrengetett.

S midőn megihletett a méla bú
Borongásban élő költészete:
Hallottam, mint ömlött el ajkidon
Őszi szellőként a bus halk zene.

És láttalak hosszan merengeni,
Kezedbe hajtván szótlanul fejed…
Mozdúlatlanul, halványan, miként
Márvány-nemtőt a ravatal felett.

————-

Szép vagy, – kebled feddhetlen és nemes, –
S boldogtalan! oh ezt ki fejti meg?
A gyémánt is tündöklő fényt lövel:
Mégis ő maga, mint a jég, hideg.

Számító a sors ajándékival!
Midőn nyájasan mosolygott feléd:
Élted boldogságába tudta be
Lelked jóságát, arcod kellemét.

Oh hölgy! türd a könycseppet arcodon,
Szorítsd szivedhez a fájdalmakat!
A sors nehéz, méltatlan szenvedést
Csak a magas, nemes lelkeknek ad.

————-

A gazdag kebel, mely dús bányaként
Rejti a sziv valódi kincseit:
Azt mondják, nem lehet boldogtalan…
Szenvedő jó hölgy, ah ne hidd, ne hidd!

Áldás a hajnal hulló harmata,
Melyet a szomjazó virágnak ad,
A gyenge fűszál mégis meghajol
A ragyogó, a gazdag kincs alatt.

Nem gazdag-e a gyöngytermő csiga,
Mely hányatik hullámos tengeren?
És a fájdalom keblében lakik,
Hol a mosolygó drága gyöngy terem.

————-

Regét mondok. eljött a kikelet,
Bus volt a rózsafa s panaszkodott:
Hogy a tavasz miért nem ad neki
Teljesb virágot, több diszt s illatot.

És ugy lőn, amint óhajtása volt,
Midőn felébred egy szép hajnalon:
Illatban úszó rózsák ezrei
Boríták a bokrot dus-gazdagon.

Gazdag lett diszben, de boldogtalan!
Nem birta édes terhét tartani;
És a tulteljes virágok alatt
Megtörtek, elszáradtak ágai.

————-

Büszkén s titkon viseld fájdalmidat:
Hadd irígyelje sorsod, aki lát;
Ne tárd fel kebled, oh hölgy, senkinek,
Hogy lássa a bánat ben-tört nyilát.

Ki most elbírod kínod terheit,
Szánó könyűt mások szemén ne láss;
Mert az törné meg szilárd lelkedet,
S az együgyű, rád tolt vigasztalás.

A fájdalom lett élted sorsosa,
Az emészt és az tart fenn tégedet;
Jó hölgy, csak benne lelhetsz ellene
Szivedre gyógyszert és enyhűletet.

————-

Ne tartsd, mint rabmadárkát, a reményt,
Hogy szép szavával tudva csald magad;
Halvány jelen lesz a szines jövő,
S még jó, ha nem hoz uj fájdalmakat.

Ne zörgess a multak zárt ajtaján!
Nem nyílik az fel többé senkinek;
Ott hasztalan vádlod be a jelent,
Az alvó hullák meg nem értenek!

A boldognak is, ha tenger gyanánt
Lelkére árad az emlékezet:
Fényes, de roncsolt törékeny csiga,
Amit hullámiban a partra vet.