KISFALUDY SÁNDOR EMLÉKÉRE.

KISFALUDY SÁNDOR EMLÉKÉRE. – Tompa Mihály

Mért könyesek szemeid, bús vándor, e síri határon?
  Néma homályával kit föd előtted e hant?
Kisfaludyt siratod? ne sirasd – nem tünt le örökre,
  Keble’ barátaihoz szelleme égbe repült.
Megdallotta a lányt, lányának rózsaszerelmét,
  Érte dicső koszorút nyert vala: földi babért.
Zenge a lant, hurján buzdító hangok ömöltek,
  S a nemzet fásult keble dobogni tanult.
Égbe hatott a dal, meghallá párducos Árpád,
  És a szelíd István, – s szívök örömre hevült
Éneke megtetszett, – a szentek mennybe ohajták,
  Hogy rátüzhetnék a nemes, égi babért.
Most, akiért lángolt, mellette van ifju szerelme,
  Líza, – szelíd ajkán szűz mosoly éde fakad.
S míg áldást könyörög kedves vérére egekben,
  Tiszta erényét nem zárja e síri halom.
Fölzeneg a szerelem dala, s a honi szózat a sírban,
  És a honnemtő őrködik álma fölött.