Hirdetés

KI MESSZE ÚTRA MEGY…

2 perc olvasás

KI MESSZE ÚTRA MEGY… – Tompa Mihály

Ki messze útra megy, bucsúra
Nyílnak meg ajkai;
Kinek tudnék én könyeimmel
Keblére omlani?
Nincs aki bánja távozásom,
Nincs aki emlegetve várjon!

Olyan vagyok, mint a vitorla
A zajgó tengeren,
Amerre a szél karja tolja,
Egykedvüleg megyen;
Hisz tenger mindenütt a tenger!
– És ember mindenütt az ember!

Virágos kertem! csak tetőled
Válok meg nehezen;
Tudom, hogy majd várod tavasszal
Ápolgató kezem!
S jó  gazdád a világot járva:
Te boglyós lészesz, mint az árva!

Mesgyéiden a vadfolyondár
Átkúszik szabadon,
Csalántól elnyomatva sinylik
A szegfű s liliom;
Méh, lepke bokrodon le nem lep,
Méh, lepke eltévedne benned!

Az árnyékos gyepágy magában
Felmagzik, elvadúl,
Hol tarka álmaimmal élek
Megháborítlanúl,
S zománcot nyér a játszi képek
Fényétől a szinetlen élet.

Jaj annak, aki már nem érzi
A könnyek gyönyörét,
Szemem harmatja oly üdítőn
Foly e magányba’ szét,
Nem mutatom azt a világnak,
Hisz még bolondnak mondanának!

Mivelhogy tenger a világ, s a
Szív egy kicsiny sziget,
Mely háborgást lát csak körűle
Vagy sivatag vizet;
Zúg a tenger, – s rá gondja nincsen,
Mi történik a kis szigetben.

Nem várom én, hogy nyilt virágod
Legyen kórók helyett,
Megyek kis kertem! míg fehér hó
Borúl reád, megyek!
Mint a szülő, ki útra készül:
Elszökik alvó gyermekétül!


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!