KEDVES VENDÉG.
KEDVES VENDÉG. – Tompa Mihály
Halál, kit a szív most fél, majd remél!
Benned ketté-szakad minden kötél,
Az édes, könnyű s rózsából fonott,
S az, mely szorítá a nem-boldogot…
– Légy áldott, hogy e házhoz eljövél!
Férj és nő fekszik a ravatalon…
Fájó jelt hagyott a holt ajakon
A szó, melyet utószor rebegett…
Ifjak voltak még! – a te remeked
Ez a látvány, oh mentő hatalom!
A két szív, midőn megösmerkedék,
Nyilt, fényes, dús volt, mint egy szép vidék:
Szeretni egymást bárha tiltva lőn:
Szerették egymást titkon, vágyva, hőn,
Mig a szent frígyet oltárhoz vivék.
S mondák: most el…! Szűk völgyben, szigeten
Kicsiny kunyhó s a boldog szerelem
Mindent, mindent megadni látszanak…
Mig az élet, e kényúr felkacag
A szép álmakra gúnyos-hidegen.
Mi éri az új lombot, mely a fán
Csalárd verőfényben kihajt korán?
Jőnek a hideg, deres éjjelek…
A két sziv a lomb sorsát érte meg
Az élet metsző, hideg nyomorán!
Még küzdve, rogyva sok baj s gond alatt:
Fentartá egy-egy nyájas gondolat:
Ez bátorítgatá amazt, ha félt,
Hit tördelé a bú nyilán az élt, –
De végre az erő s hit kiapadt.
Szegény kis nőcske…! Mily sziv-rengető
Arcán az a gyermek-mosoly s redő!
Mily kín: a hívet s küzdőt látni, hogy
Nyomort s gyászt nyervén díjúl, lelke fogy
S a csapkodó hullám fejére nő!
Mit kérne még a szív? itt a határ,
Hol a reménység vétek volna már,
Hol a világtól elfordúl a szem,
S nem lenne jó kért boldogsága sem,
S a fáradt lélek tisztább üdvre vár…
Éj van, – a szobát mély csend lepte meg,
Nincs ki ápol, vigasztal, kesereg…
A mécs-láng csendesen hajlongva ég.
Éltét önszelével hosszítja még,
Éj, kín és magány… szegény betegek!
De jő a kedves vendég: a halál,
Békét hoz s a harc nyúgalomra vál…
Légy áldva, hogy küzdelmünk vége lől!
Hová is futnánk az élet elől,
Hová, ha abban te nem állanál!?
Megszűnik bú s kín, mely földig vere,
Mi volt lelken, testen átok s tereh;
S csak a mulandó vész el kezeden,
De megmarad a hűség s szerelem,
– Sőt általad lész örök élete!
