JÉZUS ÉS A NÉP.

JÉZUS ÉS A NÉP. – Tompa Mihály

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.
                                     Mát. 9. 13.

Az emberek közt széjjeljárván,
A bűntől terhes föld határán:
Égi atyjának egy szülötte
Isten országát terjesztette,
És e tőle épített, eredt
Ország alapja lőn: – szeretet!
S melyért az égről földre szállott:
Javítá a bűnös világot;
S a szó, ha szent ajaki mondák,
Édes volt, mint a méz s orvosság.

A mester, Jakab s több tanítvány
Jeruzsálem felől jövének;
Holott, idején a páskhának,
Nehány napot fenn ünneplének.

S hol az ut Bethfagénak fordul,
Zajgás hatott feléjök jobbrul,
És látának nagy sokaságot,
Mely egy fánál tolongva állott.
A Jézus maga felkereste;
Ki bűnös volt, s nyomá kereszte;
Most is igy szólt:  gyengének gyámja,
Vaknak legyen világossága!
És járula a sokasághoz,
Mely átkozódik, zúg, kiáltoz.

Az ut melletti fügefának
Árnyékában ülvén, valának
Egy beteg férfiu s bubánat
Miatt nyögő asszonyi állat.
Az asszony, hitvestársa nyilván
A betegnek! – szólt egy tanítvány.

S a férfiú monda hálásan;
Nem testvérem, sem hitvestársam!
De az Úr ne távozzék tűle,
Ki megszánt s rajtam könyörűle!

Idegen lévén Izraelben:
Beteg levék és eltévedtem;
S im e fánál fáradtan, éhen
Összedőlt alattam öszvérem,
S én, nagy sérülésnek miatta
Feküdtem félholtan alatta.

Izráel népe, nagy csoportban
Haladott el mellettem gyorsan;
A páskha-bárány ünnepére
Kiki a szent városba tére;
S én kínomban kiálték, szólván:
Segitsetek sorsom mivoltán,
A Jehovának szent nevében…!
S vigasztalást hiába kértem…
Mert ők mondának: az Úr vélünk,
De ápolásra rá nem érünk!

És ujra számosan jövének,
Nők, férfiak, ifjak és vének;
S én kínaim közt fel-felsívék:
Nézzétek, elborít az inség!
S a csapat szólt: a szent városból
Elmaradnánk az áldozatról!

Elepedtem, szóm már megállott,
Midőn jött ez asszonyi állat,
És ő hozzám járulva menten:
Nagy inségemből mentve lettem.

Köntösét szó nélkül eltépte,
Sebem kötözgetvén be véle;
S amit az áldozatra szánva,
Karján vitt elfedett kosárba’:
Elővevé és gyötrő éhem
Megenyhitette véle szépen;
És cseppjei hüvös kutfőnek,
Égő szomjam enyhére lőnek,
S vigasztalási ajakának,
Lelkemre nyugtatón hatának.

S im most e nép és ösmerősi,
– But és könyűt okozva néki, –
Szemére hányják, hogy miattam
Nem vett részt a nagy áldozatban…

Szemére hányjuk, hogy miattad…
– Zugott föl a bőszült, szilaj had, –
Ki nem vagy egyhitű, se’ vére,
Nem jött a husvét ünnepére!
S Izráelnek szent városába’
Megtisztulást se nyert a kába!
Tüzénél égő áldozatnak,
Hol a füst és láng mennybe hatnak;
De tán kovászost is evett még!
Kövezzük meg… zajongtak ekkép.

S mint szikla tenger hullámábul,
A nép közül bátran, szilárdul,
A Megváltó emelkedett fel,
S a szózat ajkirúl imigy kel:
Ki az közűletek, ki által-
Hat a sziklán pillantatával?
Avagy a sziv mélyébe nézhet…
Hogy ajkán ily kemény itélet!
A törvény mond: hogyha szombatnap
Barmod verembe hull, kivonjad!
Kik ünnepen szegény- s betegnek
Enyhűlést hoznak: jót mivelnek!
S bizony, bizony mondom tinéktek,
Kik az oltárnál ünneplétek,
S élvén kovásztalan kenyérrel,
Imádkoztatok nappal-éjjel:
Bizony, bizony mondom tinéktek:
Mind, annyi jót nem művelétek,
– S nem vagytok kedves Jehovának, –
Mint maga ez asszonyi állat!

Ki vagy te, aki szólsz imígyen?
– Kiálta a nép ingerűlten –
Avagy tán elhisszük mi néked,
Hogy a törvényt megtartni vétek?
Avagy tán elhisszük: hogy annak,
Ki ront, mulaszt, érdemi vannak?
Talán e meddő, vagy e száraz
Fügefáról gyümölcsöt rázasz?

És hirtelenséggel szél támadt,
Rengetvén a fügefaágat;
És róla, rögtön nagy bőséggel,
Megért gyümölcs hullonga széjjel.
Nem szólt a nép s magát megadta
Nagy álmélkodásnak miatta.

És szólt a Megváltó ismétlen;
Utas, kelj föl, s menj el épségben!
Jó asszony, tiéidhez térj meg,
Az Ur kegyelme van tevéled!
Boldogok, kik e szót megtartják:
Nem áldozat, de irgalmasság!