EGY KÖNYV OLVASÁSA KÖZBEN.

EGY KÖNYV OLVASÁSA KÖZBEN. – Tompa Mihály

Midőn ezt a könyvet kitárod:
Hívd egybe nőd, fiad s leányod,
Mind, aki lelkeddel rokon!
Komoly hangon olvasva nékik,
  Mig által-érzik, által-értik,
Mi írva áll a lapokon.

Becses könyv; – bár szerezve gyorsan;
De minden szó- s mindannyi sorban
Hevít a tűz, mely benne ég;
Csak egyszerű ecset-vonások,
De hogy megint csudálva lássuk
A bajnokok képét: – elég.

Sokáig állt hüvelybe’ szablyánk,
Holtnak hittek, midőn csak álvánk
A tespedő idők szerint;
Mig álmunk – a kürt-szóra – széledt,
És a világ az árva népet
Mint hőst látá s félé megint.

Gyorsan gyült a maroknyi tábor,
Az ellenség haladta százszor, –
De annak népe hazafi…
És a fegyver szörnyű sebet vág,
Halált hord az, ha a szabadság
S a hon szerelme húzza ki.

S mint vérhollót a sólyom vagdal:
Vivák, tépték gyors támadattal
Az ellent a bajnok fiak;
Harcolni sebben, éhen, fázva,
Győzni s halni nevetve, játszva:
Oly könnyü volt mindannyinak!

Tell bajnokit, mig küzködének,
Óvák, rejték a sziklabércek,
Tetszést rivalgva hangosan; –
Mieink a sik-térre szálltak,
Hol, mint a szélnek, a halálnak
Egyenes és gyors útja van.

Ez volt az év! Csudáknak éve!
Rege-hősek láttattak élve,
Minőkről álmodunk csupán…
A történetben ami fényes,
Szörnyű, dicső, nagy s ünnepélyes:
Következett egymásután.

Mily nép… mily harc… mily hősi szellem!
Felkölt a Hun s itt volt a Hellen,
Láttuk Zamánál Scipiót;
Thermopilae és Aquiléa
Szemünk láttára védve, víva;
S bősz Amurád megdöntve volt!

És a remény, és a dicsőség
A hont s a honban el-betölték
A szíveket s a levegőt…
De közbeszólt a sors kajánul,
S a ránk-omolt észak sulyátul,
Mi volt, megszünt, mi állt, ledőlt.

S lőn némaság, – lőn éj, gonosz, vak…
Elestünk, mint  a zsibbadott tag,
Szivünk maradt csak melegen;
Mig elnémult ajkunkon a szó:
Fenn-volt, mint a beteg-virasztó,
A vérző, mély honszerelem.

Kurúzslót, írt kerülve titkon:
Tűrve győztünk fájdalmainkon;
Használt, mi súlyos volt s fanyar…
A mély sebét nyaló oroszlán,
Azt új meg új vérzésbe hozván,
Nem óhajt gyógyulást hamar…

S élünk! – Ébren vagyunk mindnyájan,
Köszöntve a kétes homályban
Már feltetszett szürkűletet;
Bár e nép még romokra térdel:
De meglágyul, kit ajka kérlel:
Ki Úr idők, ég s föld felett.

Bár hős árnyak a nagy csatából,
Zord lelkek a martír-halálból
Lengnek köztünk, járnak velünk;
S e közelség, ez a lehellet
Éget, fagyaszt: – már mégis enged
Munkálnunk és reménylenünk.

Midőn ezt a könyvet betészed:
Sohajts, de szünjék csüggedésed!
Jelen van már a pillanat:
Hogy a sors urnájába nyúlni,
Életre vagy halálra húzni,
E nemzetnek lehet, szabad!