EGY ALFÖLDI ÚJ TELEPEN.

EGY ALFÖLDI ÚJ TELEPEN. – Tompa Mihály

Repülnél lelkem, fenn repülnél
A táj szellőivel,
A szellő még a rónaságon,
Mely szabadon lehel;
De a magasból, földre von le
A súlyos fájdalom…
Mert oh, ki tudna most örűlni
E gyászló tájakon?

A nép, mely most zord bánatában
Semmit nem vár, se félt:
Bevégzé egy zajos rohamban
Fényes történetét;
E földön, hol vérzett, virágzott
S parancsolt e napig:
Most csak bolyong, mint a száműzött
És mint zsellér lakik.

Oh, puszta! elvész nemsokára
Vadon költészeted! –
Hol a pásztor vigan bogárzó
Gyulyát legeltetett,
S lován, a puszták ép szülöttje,
Mint a szél vágtatott! –
A pásztortűz, a furulyaszó
Kialszik, elhal ott.

Eltünnek a zöld rét öléből
Felcsillogó tavak,
Hol buja nádas zúg s fehérlő
Habrózsák nyílanak!
A lovagkolcsag s büszke hattyu
Más hon felé repül,
A tájt, hangos rikoltozás közt
Szálldossa már körül.

S mely oly szabad volt, mint lakója
S láncot nem ismerve:
Feltörve, felhasgatva lesz a
Föld mesgyétlen tere;
Sohsem látott népek salakja
Szállong nyugat felül,
S a tejjel és mézzel patakzó
Rónán megtelepül.

Alig hogy a villám lesujtá
A bátor keselyűt,
Melyet rakott, lakott sokáig,
Még fészke meg se hűlt,
Hol a gyors szárnyu sólyom is csak
Nagy-félve járt elébb:
Kedvére fürdik s üt tanyát most
A hontalan veréb.

Napunk hanyatlik… ah de nem, nem!
Bár vérzik kebelünk:
E nemzetnél erős az élet,
Mi el nem veszhetünk!
Letelnek a próbáltatásnak
Keserves napjai,
S az ég nyájas kegyelme ujra
Hozzánk fog hajlani.

És e népnek, mely otthagyá a
Rideg, megunt hazát,
S e dús vidékre, mint anyátlan
Bolyongó raj leszállt;
E népnek, e föld, mely mienk volt
Már egy évezreden,
És drága vérünk bére,  ára:
Örökje nem leszen.

Nem bántja senki, – ugy törekszik,
És még se boldogul;
Beteg se volt, s meghervad arca!
Öregje, ifja hull;
A lég hűs, a borult, derült ég
Hint esőt és sugárt,
De ég és föld áldása, nékik
Minden, minden csak árt.

E szép földön az úr mi lészünk,
Mint voltunk az előtt:
A szenvedés tanit, megedz és
Dusabb életre költ;
És ami volt a jó időben,
Az lesz a puszta tér,
A régi dal megszólal ismét…
S a gólya visszatér!