CSUDAFA.

CSUDAFA. – Tompa Mihály

‘Haragszom rád, hűtlen teremtés!
Bizalmatlanságod megöl…
Szeretlek én, – s hószin virágom
Kelyhét csak érted nyitja föl!
S te titkolódzol…! az nekem fáj!
Ah édes méhem, mondsza már:
Miért, hogy néped a virágok
Nedvét, porát megszedni jár?’

Ekkép esengett kedvesének
Az ujságvágyó csudafa
S megbájolá a gyönge méhet
Szépsége és jóillata;
Mert e virág, szine s szagára
Hajdan a kert csudája volt,
Irigylették a rózsa, liljom…,
– És a szerelmes méhe szólt:

»Legyen, megmondom! a virágból
Mézet készít a méhsereg;
Mely édes, édes… mely a harmat-
Cseppnél százszor édesebb;
De tavasz véled! múlik a perc, -«
Szólt s eltünék a levegőn, –
Mig a virág kiváncsisága
Most még inkább izgatva lőn.

És jött a jó méhecske másnap;
De a virág bágyaszkodott;
Tölcsére béborult, sohajtván:
‘Ah én igen beteg vagyok!
Te, csak te gyógyíthatsz meg engem!
Orvosságom megálmodám:
Hozz nékem édes, édes mézet…
Máskép meg is halok talán!’

»A jó tavasz, kedves virágom,
Gyógyitsa meg fájdalmidat!
De mézet hoznom a köpűből,
Ah, nem lehet… nem… nem szabad!
Nálunk nincs törvény; a királynő
Munkában csak fő más felett;
S ki a közkincstárt meglopá, oly
Átkos raj még nem született.«

‘Hagyj hát meghalnom, hűtelen méh…!’
Nyögött a tettető virág;
S másnap jobban alákonyúla,
Aztán ugy elhagyá magát,
Hogy a méh e kínos zavarban
Magáról megfeledkezett,
S tölcsérét a ravasz virágnak
Szinmézzel rakta, tömte meg.

Örült a méh, bár vétke nagy volt,
Hogy a virág jobban leve;
Melynek jóillatban förödve
Emelkedék ismét feje.
A nyájas égnek langy sugára,
A hajnalnak harmatja van;
Ezernyi bája a tavasznak…
– Élt a virág nagy boldogan.

S mig hozzá a szorgalmatos méh
Csak este-reggel mehete:
Egész napestig ott csapongott
A szívesen látott lepe.
Mint a szép hölgy hű lenni nem tud:
Ilyen a bájos csudafa;
Kelyhén a rablott mézet issza
Kacér pillangó ajaka.

Ah, hol vevéd e drága nedvet?
A lepke kéjjel felkiált;
‘Aranyszájú, szép csapodárom!
Felelt szavára a virág,
Ösméred a méhet? szegényke!
Ő hordja a mézet nekem…
Mindenkép kedvemet keresvén;
Pedig én nem szívelhetem!’

És tovaszállt a lepke. Másnap
Járván ujabb kaland után:
Egy méhet megrakodva látott
Pihenni a rét lapuján;
No csak dolgozzál, jó bogárka!
Kiálta gúnyosan neki,
Oly édes a méz! oh a mézet
A pillangó is szereti!

És a királynőnek bemondván,
Mit útjában hallott, a méh,
Kéré: hogy őt őrködni hagyná…
S a királynő megengedé.
Azon reggel megint betegnek
Tettetvén a virág magát:
Mézet vitt a szegény szerelmes…
De most az őr útjába állt:

Hah, itt van a tolvaj! kiálta…
S fellázad rá a méhsereg, –
Halál az áruló fejére!
Mond ily kemény itéletet,
Mely rögtön végrehajtva is lőn,
S ki vesztének oka vala:
A végkinokkal küzködő méh
Megátkozá és meghala.

És a nehéz átok, mikép az
Erős méreg rögtön hatott:
A rét kalandor pillangója
Ördöglepévé változott.
Magán ocsmány halálfejet hord,
Fél a fénytől, rom közt lakik, –
És régi csillogó alakját
Nem nyerte vissza e napig;

De csacska nyelvét elharapván,
Hogy többé ne beszélene;
Nem szíhat illatos nedűt, a
Virágok kelyhéből vele.
Hanem midőn leszáll az este:
Elhagyja bús rejtek-lakát,
S a méhkasok körűl, az éjet
Éhes vággyal virasztja át.

S ki régi díszét elveszíté,
És undorító lőn szaga:
A kertekből, mint éktelen gyom,
Kitiltva lőn a csudafa.
Kinjában hoz tüskés gyümölcsöt…
Árokban, útfelen tenyész;
S mi tölcsérében ott maradt még:
Méreggé vált a régi méz.