A VIHAR.
A VIHAR. – Tompa Mihály
Ha csendes a világ: fejem hol nyugtatom?
Mikor kél, merre tör zugó fuvallatom?
Időmet, útamat nem tudja senki sem…
Hanem váratlanúl, midőn felriadok:
Ki nem fárasztanak bércek, sivatagok,
S szárnyam a gondolat rohamával viszen.
Setétség fogja be jöttömre az eget,
Viz áradással, hegy omlással fenyeget,
S reng a föld, mintha el-mulnia kellene.
Mi bajod gyáva szív? Miért versz annyira?
Miért ellenem a meddő átok s ima;
Nem vagyok én a rom s kiirtás szelleme!
A kikelet, nyár s tél örök rendben jön el,
Sugárt hint a nap, az anyaföld szűl, növel,
Kutfejéről a gyors folyó alázajog;
Havaznak a felhők, majd esőt ejtenek,
Forró lávát szórnak a tűzhányó hegyek,
– Én is csak tisztemet végzem, mikép azok!
Mért a sirám s panasz, egy-két zöld lomb miatt,
Mivel romlása lőn s a fáról leszakadt,
Melyet véletlenül karom megragada?
Én a száraz s korhadt galyat tépem, töröm,
– Mely mint holt s éktelen tag állt a törzsökön, –
Hogy dúsabb légyen a fának virúlata.
Oh, hogy nem értitek: jöttöm miért vagyon!
Ha elhatalmazott már a szapora gyom,
S a heverő földnek sok undok férge nő!
Midőn, fenn a magas bérceknek tetején,
Nehéz köd és mérges párázat ül henyén,
S völgyben, lapályokon a hőség rekkenő!
Felfordult a tenger, ha kezem rácsapott,
Örvényt örvény nyel el, hab tornyosít habot –
De megbüzhödéstől ment a roppant elem;
És mig foly a vizen a háborús viszály,
Hallgasd meg jól, amit kiált: reá ne szállj,
Ha tán félsz, tán vagy a kormányra képtelen!
Az ember képzel és alkot, – fennállanak
Az ívek, oszlopok, a bástyák és falak,
S midőn megütközött müvében homlokom:
Eltűnik pompa, fény – s arról, hogy ott valék,
Beszél idomtalan, uratlan omladék…
Bölcs, ki sziklán épít, bolond, ki homokon!
Hadd járjak széjjel én! tartván itéletet
A bűnös álomban fekvő világ felett,
Melyet nem ébreszt más, csak a rátört veszély;
De mig egész világ, rosz s gyáva megijed:
Ösmerj fel engem, – és álld meg bátran helyed.
Légy éber, hű s igaz, – légy férfiú, – s ne félj!
