A LÉGKŐ.

A LÉGKŐ. – Tompa Mihály

Nyugotra, messze tengeren túl,
Hol a nap lemegyen:
Várában egy gazdag király élt,
Hírben és fényesen.
Boldog volt, – s nem kincs tette azzá,
Hatalma, híre se;
De népe jóléte, leányi,
S szelíd jó hitvese.

Ez áldott, e kegyes teremtés
Milljók közűl kivál;
Simogatván három leányát
Szólt gyakran a király:
Jók légyetek, minő anyátok!
S ugy – gondolá tovább, –
Bennetek hő anyát nyer a nép,
És a férj koronát.

Történt pedig, hogy a királynő,
Ki oly kegyes, ki jó,
Lassan emésztő hervadásban,
Fehér lesz, mint a hó;
S midőn érzé, hogy életének
Estvéje közelit:
Ágyához áldás- és bucsúra
Inté szülötteit.

Utószor látlak, jó leányim!
Anyátok elmegyen…
Jók legyetek, – s igaz testvéri
Egymásnak szűntelen!
Atyátoknak, búban, örömben
Hűk és engedelmesek:
Anyák a néphez, – a szegénynek
Védői légyetek!

S a kerti kápolnácska mellett,
A lombos fák alatt,
Látogassatok meg, leányim,
Elhunyt anyátokat!
Imában és emlékezésben,
Az évben e napot,
Ünnepeljétek meg siromnál…
– Áldásom rajtatok!

S midőn kimúlt a jó királynő:
Mint a sebzett sirály,
Hazán és népeken keresztűl
A hír jajgatva száll.
S annyi szív megfájúl szavára,
Nedűs lesz annyi szem;
Meghalt anyánk! az agg kiálta,
Sírjunk, kis gyermekem!

Sírjába tették a halottat.
S szelíd enyhűletet
Von a szivekre a futó év,
A sírra lágy gyepet.
S amint az év halad, növekszik
A három rózsa-szál;
Amint a három lányka serdűl,
Öregszik a király.

Elagg végtére s mint a gyermek
Olyan gyámoltalan;
De védül s gyámolul körűlte
Három leánya van.
Még sincsen olyan hű dajkája
A háromból neki,
Mint a legifjabb: ez virasztja,
Ez költi, fekteti.

A két idősebb, apja mellett
Gyakran unatkozik:
‘Szegény öreg, vajh meddig él még…!’
Sohajt a második.
‘Pedig megért már a halálnak!’
Az első felele;
‘Se lát, se hall, – ah! nyűg, teher már
Beszélni is vele!’

S elhagyják őt, – bár arcra buknék
S verembe hullana…
Végintésed rég elfeledve,
Oh haldokló anya!
‘Hah! mérgesen kiált ez és az,
Vakvezető legyek…?
Utálom a népet, – le lássak
Ringy-rongy szegényeket!’

Nem így a legkisebb leányka:
Ó oly jó, s angyali!
Szivében édes anyja szíve,
Arcán vonásai;
A rosz nénéknek jó testvére,
Apjának gyámola;
Vigasztaló szegény- s betegnél,
A néphez jó anya.

A királynő halála napja
Most újra felderűl;
Gyászt ölt a legkisebb leány fel
A nap emlékeűl.
‘Hát téged meg mi lelt? gunyolva
Mondák testvérei, –
Zárdába készűlsz? képed is még
Jó lesz befesteni!’

»A kerti kápolnácska mellett,
Amely fedez vala:
Siromnál e nap légyen ünnep…
Ez volt anyánk szava.
Hol évek óta nem valátok,
Oh, jertek, jertek el!
Szegény anyánk emléke áldást,
S könyűket érdemel.«

‘Eh, jó tanácsid tartsd magadnak!
A holtnak társa holt;
Élő az élőkkel vigadjon…’
Két néne sértve szólt.
S zajongó kíséret körében
A várból elrohan,
Szilaj kedvben, bércen, lapályon
Száguldva nyugtalan.

És ünnepelve anyja sírján
A lányka egyedűl:
Imában és emlékezésben
Szép lelke nemesűl;
S midőn atyjához tér meg este,
Testvérei még oda,
S helyettök hírmondó jelen meg,
S imígyen szól vala:

Bércen, mezőn vigan mulattak
Királykisasszonyok;
Ah, mért kellett szilaj kedélyben
Tengerre szállniok?
A tengeren vész kapta, avvagy
Kalózok jöttenek?
Nem! borzasztóbb történt velök, mint
Kalóz és szélveszek!

Azon percben, hogy a fenyérről
Habokra szálltanak,
A vízből felmerűlt előttök
Egy hófehér alak;
S a hölgyeket megfenyegetvén,
Elfoszlott, mint a köd…
– A holt királynő árnya volt az,
Kit a sír hantja föd.

A legbátrabb tengerhajós is
Fehérré sápada;
Míg felhangzott tanácsadólag
A kisérők szava:
Ah, térjünk vissza…! a jel int, hogy
Baj ér a tengeren…
S a hölgyek szóltak: ‘menjen, akit
Bánt kába félelem!’

‘Derűlt a menny, határin a szem
Nem lát borúlatot;
Mikor volt, hogy tiszta égből
A villám lecsapott?
E halvány árnyék szája fú ránk
Üvöltő vészt talán?’
S reá harsány kacaj csapott fel
A hölgyek ajakán.

Parancsukból most a kiséret
Hallgatva partra szállt,
És vígan lengett a vitorla,
Habot vert a lapát;
S kik vakmerően megmaradtak,
Vészes habok felett:
A két királyhölgy vad gyönyörben
Mulatott, nevetett.

Sütött a nap, – kéklő szinében
Felhőtlen állt az ég;
De egy ponton gyors terjedéssel
Vérszínbe öltözék,
Fenn, szaggatott zugó moraj kelt; –
Embert és állatot
A lég forró, nehéz nyomása
Lábáról lecsapott.

S most a magasból egy tömérdek
Vas, avagy szirtdarab
Irtóztató gyors csattanással[50]
A tengerbe szakadt, –
Melynek sokáig bugyborékolt
S forrott még kebele…
Hajó, hajósok eltünének,
– Gyászos végök leve.