A KARCSAI TEMPLOM.
A KARCSAI TEMPLOM. – Tompa Mihály
Vándor! Bodrogközön megállj,
A csendes Karcsa partinál:
Hol vándor eszterágok
Lármás seregbe gyülnek,
És hablakó buvárok
Örvény ölébe tünnek.
Hol a sirály habokra csap,
– Gyorsan, miként a gondolat –
Midőn halászni megy:
Ott látsz, álmélkodással, egy
Veres márványból alkotott
Ősrégi templomot.
Falán száz domború alak
Mesés csoportja látható,
Imitt egy haltestű leány,
Amott egy emberarcu ló;
Itt sárkány, pikkelyes csoda,
S általcserélt tagú alak;
Ott ábrák és jegyíratok
Által borítvák a falak.
Hogy a csodás templom miként
Vevé eredetét?
Ki a templom körűl lakik,
Kérdezd meg a regét.
————-
Nagy kerek tó habja zajgott
Hajdanában e vidéken;
S tündérlányok büszke vára
Állott lenn a mély fenéken.
Kik, midőn az éj leszállott,
A habok szinére keltek,
Hajnalarccal, harmatajkkal
Bűbájos dalt énekeltek:
»Szállj le, szállj le csendes éjfél!
Álom! lengj a föld fiára!
Most miénk a lég biralma,
Most miénk a föld határa.
A szerelmes hold sugári
Hízelegve átkarolnak:
Mig sohajtva, lábainknál,
Ifju szellők udvarolnak.
Merre lengünk, merre szállunk,
Csak mi ébren, minden alszik;
Illatfátyolunk szelétől
Mély, csodás álom foganszik.
Nincs halandó, a virágok
Templomát ki megtalálja;
Nincs ki hallja, amidőn zsong
Méhehangu orgonája.
Im, az éj harangja kondúl…!
Éjharangnak halk szavára,
Nincs ki lássa, mint sietnek
A virágok éjimára.
Büszke rózsa, szép királynő
Lép előre, és nyomában
Szende liljom, a virágok
Szűz papnője, hó-palástban,
S az, mit emlit a halandó,
Szólva harmat-, s fénybogárról,
Szentelt víz, oltári lámpa,
A virágok templomából.
Csak mi tudjuk, csak mi értjük
Hulló csillagok regéjét;
Titkos éj varázs csodáit,
Szellőhárfák lágy zenéjét.
Itt vagy, itt vagy csendes éjfél…!
Álom dőlt a föld fiára;
Most miénk a légi ország,
Most miénk a föld határa!«
S a királynő légi fátylát
Szétterítvén, ráülének;
S négy szögénél fogva, lágyan,
Négy szellőcske szálla vélek.
Majd keletre eljutottak,
A hajnalnak csarnokába,
Aki épen koszorút font,
Rózsafényből, homlokára.
S üdvözölvén a jövőket,
Megcsókolta édes ajkkal;
– Testvérek valának a szép
Tó-királynő és a hajnal. –
És mulattak… végre felkölt
A királynő búcsuzásra;
Mert a naptól gyors parancsot
Vett a hajnal, indulásra.
És jövén, a barna szellem
Őket üldözőbe vette,
Mert szerelmét, rút magával,
A királynő megvetette.
S míg a szellők gondolatként
Szálltak a légben pihegve:
Gyorsabban a barna szellem,
A királynőt fenyegetve.
Most beérte… és a fátyolt
Megragadta már kezével…
Azon percben a királynő
Mentve lőn, s a tóba tünt el.
A rút szellem hasztalan várt.
Tüntek évek, tűne század,
S a királynő nem hagyá el
Többé a mély vízi várat.
Végre, mind ő, mind leányi
Más vidékre költözének,
Hol ne érje el hatalma
A sötétség szellemének.
Esti csarnokát a hajnal
Nyugat vizén adta nékik;
Mely csarnoknak büszke tornyán
Bíbor zászló leng az égig.
S szétonták a vízi várat;
Márványból dőlt falának,
Emlékére vészes éjnek,
Ékes templomot rakának.
És közelgett a királynő,
S melyet a toronyba szána:
Szép, ezüst szavú haranggal
Két tündérke szállt utána;
De a munka megszakadt most…
A vég éjfél perce múla,
S a harang, a féltoronynál
Megkondulván, földre húlla.
És az eltünt tó vizéből
Kis folyócska vált a réten;
Egy tündér maradva benne,
Hogy a templom őre légyen.
S melyet a víz tart temetve:
A harangot verje félre
Minden száz év végeztével,
Tündérlányok emlékére.
————-
A régi templom,
És csonka tornya máig áll,
A Karcsa csendes
Folyásu sásas partinál.
S ha csendes nyári éjjelen
Az őr tündérke megjelen,
– Fel-felbukván a víz szinére –
A pásztorember rátekint,
S nyugodtan fűbe dől megint,
Megemlékezvén e regére.
