A GÁLYARAB FOHÁSZA.
A GÁLYARAB FOHÁSZA. – Tompa Mihály
Ég s föld erős Ura, látom hatalmadat!
Midőn zug a vihar, melyet fuvalla szád,
A tenger forr, üvölt, – a hab heggyé dagad,
És martaléka lész a védtelen naszád.
Mig a szem elvakúl, a szív-ütés megáll,
Villámos fellegek gyors csattanásinál.
Látom haragodat. – Látom jó kedvedet,
A békén mosolygó reggelnek idején;
A part virít, mosolyg, – zöld lombja integet,
Fény s nyúgalom van a bősz háborgás helyén;
De a csend gyönyöre, a vész rémségei
Lelkemet csak alig birják érinteni.
Oh mert én rab vagyok, – megláncolt gályarab,
Éltem, vérem s erőm a más tulajdona;
Bírám a porkoláb, törvényt korbácsa szab,
Mit, hogy serény, hálás és hű legyek, fona.
És ő csudálkozik s felbőszül ellenem,
Hogy szépnek, boldognak nem vallom életem.
Tűrök sokat, nagyot, – és tűrnek társaim, –
Vérzünk, de hallgatunk, – sulyos, de evezünk;
Ha vad vihar forgat habok torlásain,
S nyög a tanácstalan réműlet: elveszünk!
Ha örvény és halál tátongnak fel vadúl:
A gyarló nép s hajó általunk szabadúl.
Mi küzdünk, hatolunk nagy messze partokig.
A bálványért, melyet a szív kincsnek nevez;
És sűlyedésig a hajó megrakodik…
Dőzsölni el, haza! rab, most evezz, evezz!
S mig a merény dicse, a kéj, a kincs övék:
Guny és sovány falat azé, ki küzködék.
Mindez gyötrő s nehéz; – mégsem fohászkodom
Könnyítésért hozzád, létünk erős Ura!
Hogy tunyán meg birjak nyugodni sorsomon,
S könnyen lépjek vele öngyilkos alkura.
Inkább legyen keblem tenger, mely forr, zajog,
Tartsák ébren, lázban örvények s viharok.
Old fel, ha már elég s bölcs célod engedi;
Ha nem: gyötrelmitől rabságom meg ne foszd,
Lelkem marcongja kín, testem lánc kezdje ki,
Mert jaj nekem, mihelyt megszokom a gonoszt!
Mig rab vagyok; legyek rab, de rab igazán,
Tessék a szó, ha szid, és boszantson, ha szán. –
Oh Uram, hívlak a viharban titkosan!
Téged keres forró ajkimról a fohász;
Roskadnak térdeim, reám hullám zuhan;
De nem csügged szivem, hitem nem tétováz.
Mig az itéletre eljösz hát Istenem:
Csak azt, hogy rab vagyok, ne hadd felejtenem!
