Ragyogás

Ragyogás – Szabó Lőrinc

Ellenben láttam olyan ragyogást,
olyan fényt benne, annyi ráfogást,
annyi rajongó képet és hitet
sűrítettem bele, oly telitett
lélekkel visszhangoztam, annyira
magam fölé emeltem már, hogy a
valóság eltűnt, s mi csillagközi
távokban éltünk egymástól: aki
látta volna – vagy látta – hogy megyünk
együtt ki az erdőre, hogy ülünk
a szobájában, az Antigonét
fordítva vagy Freudon vitázva, még
azt se tudhatta egész biztosan,
hogy az a csúnya fiú komolyan
rajong-e, fáj-e: kisebb őrület
gyártotta egykor az isteneket:
ő szentség lett, testetlen ragyogás,
én meg egyetlen, titkolt vacogás.